Nagyon régóta tanakodunk azon, hogy az amúgy igen választékosan és jól beszélõ kisfiúnk vajon miért tartogatja és dédelgeti egy furcsa nyelvtani hibáját. Amikor egyes szám elsõ személyben múlt idõt használ, akkor következetesen ilyesmiket mond: elmentek, aludtak, jó voltak stb. Ma, amikor kijelentette - miután térdig állt a pisiben a szõnyeg közepén -, hogy "Bepisiltek!", akkor rájöttünk, ez nála a múlt idõ nyomatékosítása társítva azzal az elutasítással, miszerint ez már tõle független, tulajdonképpen köze sincs hozzá. Bezzeg nekem mennyi közöm van hozzá! Kezdjük mindjárt a nevelési részével: úgy kell leszidnom a gyerekemet, hogy közben nehogy olyan traumát váltson ki heves mondanivalóm minek következtében még a munkahelyén sem lesz hajlandó másba pisilni, csak pelenkába. Mert elsõ a gyerek törékeny személyisége, lelkivilága, individuuma stb. De kérdem én az enyémmel mi lesz? Az én személyiségem és lelkivilágom is tiltakozik például a pisis szõnyeg kisúrolása ellen! Az individuumom meg egyenesen lázad a napokig terjengõ szagok ellen. Persze ez egy pszichológust sem érdekel....

Különben is a gyerekem rávilágított, hogy a felnõtteknél idétlenebb népség nemigen él a földön. De ha ezt akarjuk, akkor õ készséggel elsajátítja a civilizáció ezen elvárását is. Mikor ma Bálint kitüntette Kristófot egy mosollyal, akkor Kristóf felkiáltott: Rám mosolygott! Ezek után az én kétévesem a felnõttek arcmimikáját követve felhúzta a szemöldökét, kivillantotta a fogait és széles vigyorral kérdezte az öccsét: Hát mi van, te Cukor?! (copyright: szomszéd néni). Mit ne mondjak, totál hülyének éreztem magam. Vajon én is ilyen gügyén gügyögök alapjáraton?

Kristóf mai mondása: Jó kedvence van a Bálintnak? (értsd: jó kedve van?)