Ismét egy zûrzavaros nap végét nyögöm, lábamat egy lavór langyos fürdõvízbe lógatva írom ezen sorokat. Szükségem is van erre a póriasan lábáztatásnak nevezett lélekmelengetõre. Ha nem szoptatnék, talán a kezemben is más lenne a langyos tej helyett. Anyósomék ígérték, ha vége a szoptatós korszaknak, megajándékozzák iszákos menyüket egy üveg "bélíz" csokilikõrrel, melynek íze emlékeim szerint nevével ellentétben igen remek. Nyugodtan ígérhetnek ilyet, hiszen önként vállalt második kiskorúságom reményeim és szándékom szerint még legalább egy évig eltart. Magamat mentendõ elárulom, a fent említett alkoholtartalmú italon kívül messze kerülöm a szesz szagát is.

Visszatérve mai napunkhoz, elgyötörtségem oka szokás szerint az idõjárás szeszélyességében keresendõ. Szerintem a szomszédok már csak engem figyelnek reggelente. Kinéznek az ablakon meleg kávéjukat kavargatva, és ha azt látják, hogy jólöltözött kis családomat magam elõtt és mögött tolva-húzva-taszigálva keserves elszántsággal az arcomon kizúdulunk a kapun, majd úgy négyszer-ötször egyre ziláltabb állapotban vissza és elõkászálódunk (az otthon felejtett ámde hihetetlenül fontos tárgyak, mint például kisautó, plüssmaci, miegyéb begyûjtése okán) végül kondenzcsíkot húzva magunk mögött eltûnünk, szóval mindezek után biztosra vehetik, hogy valószínûleg özönvíz szerû esõzés, de minimum orkán erejû szélvihar és jégesõ várható. Ilyenkor mindenki kényelmesen bekészíti a túlélõfelszerelését, esernyõjét, széldzsekijét, hogy este hazaérve egy pohár whisky társaságában sajnálkozva nézhessék, ahogy ázott ürgeként hazakecmergünk.

Én nem tudom, hogy csak nekem jelent-e ekkora erõfeszítést kiszámolni, hogy milyen idõ várható valamint, hogy ehhez az idõhöz - már ha az elõrejelzés és a megérzésem nem csal - milyen ruházat szükséges, de a reggelek nagy része azzal telik, hogy a gyerekek ruháit válogatom. Szeretném, ha mindig csinosak lennének, de ezzel együtt nem fáznának meg. Így aztán többnyire azt a megoldást választom, hogy csinosan öltöztetem õket fel, de a táskámat teletömöm a biztos ami biztos típusú kiegészítõkkel. Így egy egész játszótérnyi gyereknek akadna… egy fél pár tutira meleg zokni, egy lyukas, de baromira vastag pulcsi vagy egy iszonyú randa, de vízálló gumicsizma. Ezeket rendszerint mindig elvisszük magunkkal (mindbõl egyet-kettõt-hármat)… amikor hét ágról süt a nap, bezzeg a maihoz hasonló esõs idõben az elõszobában várják jobb sorsukat.

És naná, hogy ma is esett. És naná, hogy Kristóf megtalálta a legkisebb pocsolyát is, melyet hangos tiltakozásom ellenére üdvözült mosollyal a pofiján telitalppal célzott be (az õ szavaival élve taccsolt egy jót. Amúgy jellemzõ rá, hogy rengeteg dolgot, cselekvést az általa kitalált hangutánzó szóval nevez meg pl. rádummoltam az asztalra = rácsaptam). És naná, hogy egy autó deréktól lefelé minket terített be a szutykos esõvízzel. És naná, hogy mindenki minket sajnált, de senki sem segített a buszról leszállni. Mert naná, hogy senki sem akar sáros lenni a babakocsink kerekétõl.

Bálint - miközben mi Kristóffal közösen küzdöttünk az õsi elemekkel - békésen szuszmákolt a jó meleg, vízhatlan kocsiban. Legfeljebb azt nem értette, hogy ma miért kanyarog annyit ez a négykerekû ágyikó. Különben a pocsolyaszlalom neki egészen szórakoztató lehetett, hiszen istenien ringott a babakocsi.