Ma egy kedves barátunk esküvõjére voltunk hivatalosak. Kristóf reggel óriási raplit csapott, hogy õ bizony nem megy sehová. A Brumi macival akar játszani, meg a tûzoltó autóval, a piros autóval, a puputevével és a… Végsõ érvként a nappali és a gyerekszoba között menekülve még azt is kiabálta a miért nem tudsz jönni kérdésre, hogy "hát mert nincs lábam!". Képzelem, hogy a szomszédok milyen levelet kezdtek fejben fogalmazni a gyámügynek, tekintve, hogy az ajtónkon az ilyen és ehhez hasonló zajok és mondatok gyakorta szûrõdnek ki pl. "ne nyomd ki a szemét!", "menj már innét, majd este kapsz enni!" stb. (az olvasó megnyugtatására közlöm, ezek javarészt a kutyára vonatkoznak).

Nem kis küzdelem árán összeszedtük magunkat. Bátor házõrzõnket a kocsiba zártuk, mert itthon olyan egyedül érzi magát, hogy képes órákon át vonyítani. Valamiért fixa ideája, hogy az autó az sokkal izgalmasabb hely egy unatkozó kutya számára. Emiatt viszont állatbarát szomszédaink az állatvédõknek kezdenek levelet fogalmazni.

Mindegy, elindultunk végre. A belvárosba igyekeztünk, így az autó helyett a tömegközlekedést választottuk. Ezzel legalább Kristófnak is szereztünk néhány kellemes percet. Lógó nyelvvel az utolsó pillanatban értünk a házasságkötõ-terembe. Még le is tudtunk ülni, ott legalább kipihentük a busz utáni loholás fáradalmait. Tekintve, hogy polgári esküvõ volt, sajnos alig tartott néhány percig. No, nem mintha bármiféle érdeklõdésre tartott volna számot az anyakönyvvezetõ iszonyú személyes okoskodása, miszerint a házasság így meg úgy, és ilyen meg olyan, de mindenképpen nagyon nehéz és semmiképpen sem fenékig tejfel. A sommás útravaló után (tekintve, hogy két dr-t a neve elõtt viselõ házasodott egy alighuszon hölgyike elõtt) az ifjú pár felszabadultan fogadta a jókívánságokat. Míg arra várakoztunk, hogy csókjainkkal halmozhassuk el a menyasszonyt és a (számunkra totál idegen) võlegényt, egy szimpatikus család mellé sodródtunk. Volt velük egy szende tekintetû, nagyon csinos kislány. Kristófnak is rögtön szemet szúrt. Még sosem láttam a fiamat nõzni. Meg kell hagyni, profin csinálta. Mikor a kislány elég közel volt, odament hozzá és mielõtt és felsikolthattam volna, hogy ne lökdösõdj, már le is nyomott egy puszit az arcára. Ezek után megsimogatta, megölelte, majd visszajött hozzám. A kislány rendkívüli zavarában a ruhácskája szélét markolászta. És milyen hülyék a felnõttek… szülei rögtön arra kezdték buzdítani, hogy most õ jöjjön a Kristófhoz és adjon neki puszit. Még szerencse, hogy a két lurkó igen naív és romlatlan volt, így nem szóltak be nekünk, hanem tették, ahogy nekik tetszett. Megtudtuk (persze az én biztatásomra), hogy a kislányt Lilinek hívják, négy éves és persze már nagy óvodás. Mikor ez kiderült, Kristóf viselkedése teljesen megváltozott. Félénk és visszahúzódó lett. Mégis csak egy óvódás nagylány… az már majdnem felnõtt.

Érdeklõdése a trolibuszokra terelõdött, amik a ház elõtt jártak. Azonnal indulni akart, csapot-papot, menyasszonyt és võlegényt hátrahagyva. Mivel Bálint is az indulás mellett döntött, gyorsan elbúcsúztunk Lilitõl és a röpke gyerekszerelemtõl.

Pár perccel késõbb Kristóf elégedett vigyorral nyugtázta, hogy sikerült némi kitérõt kiharcolnia, és valóban az imádott trolira szállunk. Hiába egy pasi életében a jó kocsi mindig megelõzi a jó nõt.

Kristóf mai mondása: A Moszkva téren járva láttuk, hogy a villamosnak leszakadt a felsõ vezetéke, áll a forgalom. Kristóf a szerelõautó és az izgalmas szituáció hatására lecövekelt a téren, és kikerekedett szemekkel bámulta az események alakulását. Még hazaérkezésünk után is errõl kellett vele beszélgetni. Kérdeztem is tõle, hogy ugye elmeséled majd a Jajónak (vele szoktak a közlekedési eszközökrõl sokat beszélgetni), hogy mi történt a villamossal. Igen, mondta. És a Bálint mirõl fog a Jajónak mesélni? - kérdeztem. Hát, semmirõl, a Bálintnak nincs foga! - jött a válasz. (két fogalom is keveredett manó gondolatmenetébe. A mit "fog" mesélni és az a sulykolás, hogy Bálint még nem tud enni csak szopizni, mert még "nincs foga").