Anyuval volt ma délelõttre találkánk megbeszélve a hozzánk legközelebb esõ bevásárlóközpont melletti játszótéren. Én balga, még biztattam is, hogy nyugodtan vásároljon be, mielõtt értünk jön, majd onnét menjenek Kristóffal a pályaudvarra. Persze, csak ki gondolta volna, hogy ilyen farkasordító hideg lesz. A parkban már jó párszor összeszámláltuk az összes jégbe fagyott aranyhalat, kimerítettük a játszótér adta összes lehetõséget, elestünk, ahol el lehetett, rosszalkodtunk, ahol csak lehetett (na, jó, ez utóbbi kettõben Kristóf jelentõsebb részt vállalt), de anyu még mindig sehol nem volt. Rászántam magam, hogy felhívjam a rádiótelefonján, de pechemre otthon felejtette, így kedélyeset beszélgettem Jajóval, de sajnos nem jutottam elõrébb, vajon hol keressem kóborló szülémet. Nem volt más hátra, mint tovább sétálni és fagyni megfele. Bálint szerencsére most is mintababaként viselkedett. Csöndben szundított, még arra sem ébredt fel, mikor egy-egy nagyra hízó jégcsapot lepattintottam a babakocsiról. Most így, a meleg szobából nézve röhejes, hogy hogyan bír valaki jéggé dermedni október közepén, de akkor nagyon is reálisnak tûnt ez a félelmem.

Hozzá kell tennem, hogy nagyon utálok várni, mégis mindig én várakozom, mert késni még sokkal jobban utálok. Persze mióta gyerek került a házhoz, meg kellett barátkoznom azzal az ellenséges érzéssel, hogy bizony most már én is a késõk bûnös táborába tartozom, még ha utálom is magam érte.

Idegességemben fel és alá szlalomoztunk a játszótér és az áruház sarka között, hátha valahonnét felbukkan elveszettnek hitt jóanyám. Úgy a harmincadik hossz után Kristóf kissé kétségbeesetten nézett rám, de a homlokomon gyülekezõ felhõk láttán szólni azért nem mert. A sarkon lévõ étterem ablakából a ráérõsen kibámuló felszolgálók sajnálkozva nézték zavaros menetünket a jó meleg helyiségbõl. Végül Bálint oldotta meg a dilemmámat, nagy nyögések közepette nyújtózkodni kezdett, jelezve ezzel, hogy pár percen belül menthetetlenül olyan éhesen fog ébredni, hogy egy tehéncsorda is kevés lesz az elhallgattatására. Elhatározásom végleges volt, irány az áruház jól bevált gyorsétterme - lassan bérelt helyünk lesz a törzsasztalunknál. Mondjuk nem rajtunk fognak meggazdagodni, mert én mindig egy teát iszom az alibi kedvéért, Kristóf pedig tutira kikönyörög magának egy adag sült krumplit. Mindezek elintézése - értsd megvásárlása - ugye némi idõt vesz igénybe, tehát nekem úgy kell kiszámolnom az idõt, hogy még azelõtt be tudjam szerezni az alibitáplálékot, mielõtt Bálint oroszlánüvöltéssel adná a világ tudtára, hogy szívtelen anyja már megint nem áll haptákban cicijeivel legkisebb dedje táplálására.

A helyzetet nagyban nehezítette, hogy nálam csak bankkártya volt, így még célba kellett vennünk az egyik pénzautomatát. A nagy hidegben azonban idegpályáim lefagytak, a pin-kódom sehogyan sem akart az eszembe jutni. Püff neki, pedig nincs visszaút, Kristófnak beígértem a krumplit, Bálint pedig már hangolt. Próbáltam a programon változtatni, de nagyobbik fiam szájának heves legörbülésével jelezte, hogy a sült krumpli bizony nem maradhat el. Ígértem én mindent, otthon sütött, igazi finom házi sült krumplit, nagy puszikákat, dicséreteket, de hasztalan. Arcom színe pirosból hófehérré, majd szürkévé változott, de végül eszembe jutott, hogy van egy cetli, amelyre biztonságból felvéstem ilyen esetekre a kódot. Gyõzelem!… vagy mégsem, hiszen mindent ki kellett pakolnom az egyik padra. Nem volt nagyon gáz, csak néhány tucat ember vonult el ruhatárunk felett tátott szájjal, én meg kócosan igyekeztem biztatólag rájuk mosolyogni, hogy ura vagyok a helyzetnek, node ezt akkor épeszû ember nekem el nem hitte. Mindegy, megvolt a cetli, rajta a titkos kód (jó szöveg, titkos kód, még elõttem is titkos néha, he-he-he!!!), bepötyögés, csikorgás-brummogás-kreccsegés, kártya és pénz kiköp, cuccok gyömösz vissza, arcizmok és ruházat rendezése, nyugodt léptekkel irány az étterem. Krumpli fogadása jobbról, teának tisztelegj, tûz a legeldugottabb asztal… amikor is az ablakon kitekintve megpillantom rég nem látott anyám… Számat kiáltásra nyitottam, de gyorsan be is csuktam, mert ennél nagyobb cirkuszra már nem volt szükség. A dupla üveg és a két emelet gondoskodott róla, hogy csak a szememmel követhessem a játszótér felé békésen tovaigyekvõ anyukámat. Ekkor adtam fel végleg, hogy még a mai napon összetalálkozhatunk. Beletörõdtem a sorsunkba, leültem szoptatni. Érdekes, hogy Bálint nyugodt, erõteljes kortyolgatása bennem is rendezte az izgalmi állapotot. Anyu nálam reálisabban gondolkozott, egy fülkébõl egyszerûen felhívta a rádiótelefonomat mikor nem talált minket a játszótéren. Minden jóra fordult, gondoltam, mikor meghallottam a hangját a kis készülékben. Éppen szoptatok, gyere ide te is - kértem. Még az étterem nevét is sikerült belehadarnom a telefonba, majd végleg elnémult a ketyere. Mert naná, hogy már megint nem töltöttem fel éjjel az akkuját. Ismét remény és kétségbeesés közepette hánykolódtam, vajon kitalálja-e anyu, hogy az étteremlánc vajh melyik gyöngyszemében is csücsülünk tulajdonképpen. Kitalálta! Mosolyogva integetett a távolból, mikor meglátta szedett-vedett kis csapatunkat. Hihetetlenül jól esett, amikor megláttam. Végre megérkezett az én anyukám is, kicsit újra gyerek lehettem.

Kristóf mai mondása: Ma találkoztunk az egyik szomszéd nénivel a kapu elõtt. Kristóf a tõle megszokott módon beszédes volt. Köszönt neki, majd megkérdezte tõle, hova megy, és végül ezt: "Te kedves öreg néni vagy?". Szerencsére a néninek volt lélekjelenléte és bátorsága hitelesen állítani, hogy igen. Mondjuk azt, hogy ezek után mit gondol a csemete szüleirõl, azt nem tudom.