Kristóf szemei
Az elmúlt két napban ritkultak a kórházi programok. Elmaradozott a védõnõ, az anyakönyvvezetõ, kevesebb lett a látogatóm is. Mégis volt egy traumatikus élményem a mai napra. Nagyobbik fiam, Kristóf, már egy hete a nagymamájánál, azaz anyukámnál lakik. Szenvtelenül jól érzi magát, eszébe sem jut, hogy utánunk búslakodjon. ennek egészen máig nagyon örültem, vagy legalábbis igyekeztem a jó oldalát nézni, de amikor ma meglátogattak...

Már le tudtam bicegni a kórház kertjébe, így ott beszéltünk meg találkozót anyuékkal. Mint aki elsõ randira megy, úgy készültem én is erre a találkozásra. Torkomban dobogott a szívem, és titkon arra vágytam, hogy kétéves nagyfiam „Mama, mama!” felkiáltással fog a nyakamba ugrani örömében. Ehelyett durcásan nézett rám anyu háta mögül. Nagyszülõi unszolásra: ugyan üljön már mellém, csak annyit felelt „Nem akajok!”. Nem kell mondjam, kicsordult a könnyem. Késõbb még próbálkoztam gyengéden magamhoz húzni, de mindannyiszor kirántotta magát karomból, és elszaladt a kertben játszadozó cicákat nézegetni. Azt hittem, megszakad a szívem. Késõbb, mikor visszamentem a szobámba, csak nagy lelkiismeret-furdalás közepette tudtam Bálintot mellre tenni. Tagadhatatlan, valamit elvettem az eddig egyetlen gyerekemtõl, de azért, hogy valami mást adjak cserébe. De ezt a valami mást, a kistestvér örömét még nagyon sokáig nem fogja értékelni, és ez nekem legalább annyira fáj, mint neki az én „árulásom”.

Azt hittem, erre az érzésre fel lehet készülni, de be kell látnom, súlyosat tévedtem. Csak az értheti meg igazán, aki szülés után belenéz az elsõ gyermeke szemébe…

Ezen a napon „háborút” nyertem a csecsemõs nõvérek és gyerekorvosok ellen. Már két napja csatáztunk, vajon kell-e cukros teát adni egy kétnapos újszülöttnek. Minden reggel menetrend szerint megjelent egy nõvér karján a teás üveges kosárral, és mosolyogva tuszkolta az éjjeli szekrényünkre a cuclisüveget. Elsõ nap kerek perec elutasítottam. Eredmény: a nõvér sértett arccal kivonult. Második nap másik nõvér érkezett, én megint elutasítottam, õ is személyes sértésnek vette. Gondoltam, ezt most már végigjátsszuk, hiszen tudom, az elsõ gyerekemet sem teáztattam, mégis túlélte. Most, hogy a másodikat szültem, már teljesen biztos voltam benne, hogy van elég elõtejem, hamarosan lesz tejem is. A gyerekem nyugodtan szundít két szopi között, akkor minek töltsek bele teát? A második nõvért nem lehetett olyan könnyen lerázni, kioktatott, és egészen felizgatta szegény magát, így végül megsajnáltam. Megígértem, hogy megbeszélem a gyerekorvossal, ha jön vizitelni. Nem kell mondanom, az orvos már úgy nyitott be a szobaajtón, hogy de anyuka, az újszülöttnek rendkívül fontos a napi 150ml folyadékbevitel, amit az elsõ napokban – anyatej hiányában?! - pótolni kell. Kérdem én, honnét tudta, hogy nekem mennyi tejem van? Ezt ugyanis elfelejtette megkérdezni.

Nem akartam okoskodni, csak próbáltam együtt érzõn bólogatni. Végül annyit sikerült kiharcolnom, ugyan mérjük már le, mennyit is eszik ez a gyerek. Nos, Bálint eldöntötte a vitát, derekasan 70ml-t szopott, majd még 50ml-t le is tudtam fejni ugyanabból a mellembõl. Másnap már nem jött a teajárat!