Itt a lét a tét!
Úgy tûnik, a gyerekek lassan teljesen összeszoknak. Kristóf érzelmi stabilitása kezd visszatérni. A "Ki van a szobában?" kérdésre adott válaszából már nem (mindig) hiányzik Bálint. Persze gyakran kompenzál még, sõt, van amikor egész egyszerûen igyekszik távol tartani minket az öccsétõl. Megfogja a kezünket, és elhúz a kiságytól. Ilyenkor persze kitalál valami indokot, hogy például most azonnal meg kell néznem a traktor elgurult kerekét a szekrény alatt, vagy valami hasonló. A hitelesség kedvéért a dolog végére kell járnom, pillanatokon belül négykézláb találom magam. Kristóf õrmesterként felügyeli a bútorok alatti kúszásomat. A kibicnek semmi sem drága alapon, flegmán irányít, gyõzköd, hogy ne adjam fel, mert annak a keréknek bizony ott kell lennie. (Minél tovább keresgélek, annál tovább az õ problémájával, azaz õvele foglalkozom, és nem azzal a nyávogó pelenkacsomaggal.

Máskor viszont simogatásokkal és puszikkal halmozza el a testvérét. A gyengéd bántalmazás, a nézzük meg, benyomható-e Bálint orra, hajlik-e derékszögben visszafelé az ujja elmaradozóban van. Nem mondom, hogy már egyáltalán nem kell aggódnunk, de azért várhatóan nem következik be nagyobb baj, ha mondjuk, átmegyek a másik szobába egy pillanatra. És az ember amúgy is nagyon alkalmazkodó lény, én például megtanultam úgy fõzni, hogy nemhogy a szakácskönyvet nem böngészem, de még a lábosba sem tekintek, vakon szórom bele a hozzávalókat közben pedig folyamatosan a gyerekeket nézem, nekik énekelek. Igazán ritkán sikerül a paprikás krumpli édesre, a tea meg sósra. Tulajdonképpen eddig csak egyszer volt így, de azt is disznóság lenne a gyerekek számlájára írnom. Én vagyok a hülye, minek rakom egyforma tárolóedénybe a cukrot és a sót.

Amúgy is Kristóf már remekül eljátszik hosszasan az autóival, vonataival, ilyenkor nem zökkenti ki semmi a szerepjátékból. Na jó, mondjuk a reklám azért kivétel. Jó lenne elég erõsnek lenni, és be sem kapcsolni a tévét, de ez nekünk, szülõknek (ha igazságos akarok lenni, akkor nekem) megy a legnehezebben. Kristóf általában semmit nem szokott nézni, de a reklám és a filmelõzetes az kivétel. Valamiért (némi reklámos múltnak köszönhetõen sejtem miért) nem bírja levenni a szemét ilyenkor a képernyõrõl. Már próbáltam, hogy eléállok, beszélek hozzá, de mintha nem is azonos térben lennénk.

Kívülrõl fújja a reklámszövegeket, sokszor persze értelmetlenül pl. Fanta láj kérek, mama! - mondja az üzletben. Ez is ciki, de ennél csak az volt nagyobb ciki, amikor ma szintén a közértben (naná, hogy a zsúfolt pénztárnál) unalmában ezt kezdte énekelni: "Itt a lét a tét!". A dallam és a hangerõ egyaránt tökéletes volt. Az arcom is tökéletesen hasonlított egy érett paradicsomhoz. A kis gazfickó elégedetten vigyorgott! Na megállj, holnaptól nincs tévé!

Kristóf mai mondása: A játékszerszámokkal játszott, mikor nekem, a tudatlan nõnek kezdte magyarázni: látod, mama, ez itt egy csavarhúzó, ez meg a csirkefogó.