Ismét az a buszajtó!
Kristófót ma majdnem sikerült önállóságra kényszerítenem, na nem önszántamból. Én, balga, azt hittem, már megértünk (családilag és társadalmilag egyaránt) egy egyszerû buszraszállásra. Beismerem, oltári nagyot tévedtem.

Történt ugyanis, hogy nyughatatlan természetem nagyobb sétára ösztönzött a szokásosnál. Meg is beszéltem telefonon legkedvesebbik barátnõmmel egy randit a fogaskerekû végállomásán. Úgy látszik, kiheverték Kristóf pofonjait (különösen Zsófi), mert igent mondtak a túrára.

Mire Kristóffal és Bálintal végre elindultunk, mi tagadás, legalább húsz perces késésben voltunk. Sebaj, Bea barátnõm már tudja, nálunk mire számíthat. Persze azért sietõsre fogtuk. Az elsõ buszra majdnem maradéktalanul fel is fértünk... azért némi leleményességre szükség volt.

Egy idõs hölgy - látva homlokráncaim sokasodását - segítõ kezet nyújtott. Azonban a segítõ kéz süket füllel párosulva... talán a legrosszabb kombináció. Idõvel azért sikerült meggyõznöm, hogy ne a nyüves babakocsit akarja minden évének számával a magasba lendíteni, hanem inkább Kristóf kezét markolja meg, és segítsen neki fellépni a buszra. Kristóf hallva párbeszédünket, azonnal sírva tiltakozni kezdett, hogy õt bizony senki meg nem érintheti.

Mivel a busz a békéltetõtárgyalások befejezése elõtt befutott, kénytelen voltam cselekedni. A nénit felparancsoltam a jármûre - utólag gratulálni szeretnék neki, mert zord hangom hallatán mind a hetven évével úgy ugrált párosával véve a lépcsõfokokat, hogy öröm volt nézni - én pedig a babakocsit lent hagyva Kristófot feltettem a buszra. Ekkor nagyon féltem, mi lesz, de a kritikus részen túl voltunk, visszaléptem a járdára... és a buszvezetõ ekkor úgy döntött, itt az indulásnak az õ ideje. Tehát a kritikus rész még csak most következett. A lábammal az elsõ lépcsõfokot kerestem, mikor rövid csengetés után hirtelen becsukta az ajtót. Több Tarzan együttes hangereje is nevetséges egércincogásnak tûnthetett az én üvöltésem mellett. Bénán ordítottam, hogy "hé!". Még most sem tudom, mit vártam ettõl az értelmetlen szócskától, de akkor jobb nem jutott eszembe. Szerencsére az utasok is kiabálni kezdtek, talán valamivel értelmesebb hangsorokat, így végül a sofõr kinyitotta az ajtót, és én is felszállhattam.

Most mindenki azt gondolja, szegény Kristóf biztosan sírt, aggódott, traumaként élte meg ezt az eseményt, és ettõl kezdve minimum ágybavizelõs lesz... de szerencsére õt más fából faragták. Mire én rendeztem soraimat, lefékeztem a babakocsit, õ már vígan társalgott egy utassal a metró ajtajának mûködési metódusáról.

Rólam folyt a víz, az utasokat rázta a hideg, csak a sofõr és Kristóf maradtak kizökkenthetetlenül saját gondolataikba merülve.

Amúgy a kirándulás jól sikerült!