Vajon kire hasonlít?!
Ma sikerült kivívnom a szomszédok elismerését. Még gondolkozom, azon, hogy nem volt-e valami gyanús a viselkedésükben. Mondjuk nem inkább sajnálat volt-e az elismerõ szavak mögött.

Történt ugyanis (azt hiszem már megint ökör vagyok, többet vállalok, mint amennyi jól áll), hogy a két gyerekkel egyedül indultam anyukámékhoz vidékre. Na jó, könnyítésül az autót választottam, a vonatozásra még edzek.

Röpke két óra alatt sikerült az ébredést követõen felsorakoztatni a csapatot. Míg Bálintot szoptattam, igyekeztem Kristóf vágyakozó tekintetét és gondolatait elterelnem. Sajnos nagyobbik gyermekünk csecsemõkora óta hány az autóban, így indulás elõtt nem ehet. Persze ez csak orr- és pénztárcakímélõ megoldás, mert hányni így is fog, csak mondjuk nem túl büdösét, és nem egy autótisztításnyit. Szóval amíg Bálint átszellemülten kortyolt, addig Kristóf gyomra bõszen korgott.

Etetés után büfi, öltöztetés. Persze kis bukás a tiszta ruhára... kicsire nem adunk. Ezek után betettem az autósülés-hinta-hordozó-miegymásba (ezt a gyártók olyan jól meg tudják fogalmazni), ezzel együtt a babakocsira (elegánséknál ezt travelszisztemnek hívják, nálunk 'ócsó' babakocsi és pont ráillõ hordozó a neve... na, ja, néha egy pedagógusnak is lehet szerencséje, igaz, ez nem biztonsági kapcsos, de tutira nem esik le a babakocsiról, így nálunk ez bevált). Az egész kütyüt a gyerekkel együtt kilöktem a folyosóra.

Jött Kristóf, aki szintén nem egy egyszerû eset. Szokásos kergetõzés a lakásban, mire minden ruhadarab rákerül. A sapka és a kabát nem is egyszer, mert õ persze ellenem dolgozik. Lehet, hogy az elmaradt reggelit torolja. Most már mindegy. Öltözés után sajnos, õt már és még nem lökhetem ki a lépcsõházba, mert ki tudja nyitni a kaput, és ahogy ismerem elmegy világot látni. Mondtam már, hogy minden érdekli? Ezt ilyenkor kellemetlenül hátrányosnak találom.

Mivel mindkét gyerekbõl csak a szemük látszik ki a ruhából, éppen sülnek megfele, így kénytelen vagyok a magam ruhadarabjait részint egy zacskóba gyömöszölni, részint magamra hányni (persze nem szó szerint, én már büfi nélkül is egész jól elvagyok).

Nem kell mondanom, hogy állandóan fáj a torkom, mert vagy elfelejtem valamely öltözékemet magamra venni (a kárörvendõk megnyugtatásául elárulom, az alapkollekció viszonylag rutinból mindig rajtam van), vagy mire kiérünk az utcára úgy kimelegszem, hogy azonnal meg is fázom.

Végre kiértünk az autóhoz, de pechemre mindenki a szombat délelõttöt választotta a parkolóban tartózkodásra, így tanúi lehettek csodás szerencsétlenkedésemnek. Persze odacsõdültek a szomszédok babanézõbe és versenytalálgattak, vajon kire hasonlít Bálint. Hogyhogy nem képesek az emberek megunni ezt az értelmetlen játékot. Amúgy meg nem tök mindegy, hogy kire hasonlít, leginkább egy csecsemõre hasonlít, akibõl alig látszik valami az anorák miatt. Udvarias mosolyok és jókívánságok után elaraszoltunk az autóig. Kristóf minden szöszmöszre rácsodálkozott a járdán.

Az autózást remekül megúsztuk hányás nélkül. Bálint elöl szundított, Kristóf hátul békésen nézelõdött. Annyira büszke voltam az én édes kisfiaimra. Az autópálya szélén mindenféle színben pompáztak a falevelek, jót beszélgettünk errõl Kristóffal, majd az út hátralévõ részét végigénekeltük. Szép nap volt!