Boldog egynaposságot kisfiam!
Immáron kétgyerekes anyaként egyáltalán nem volt szokatlan a hajnal fél hatos ébresztõ. A kórházban nincs lazsálás, a lázmérés pontosan elõírt ideje elérkezett. A babák érkezéséig viszont még hátravolt egy óra, melyet mindenki szabad, csendes nyögdécseléssel tölthet. Kell is ez az egy óra, hiszen a zuhanyzóig elvánszorgás egynapos gátsebbel paraolimpiai versenyszám világrekordja is 4 perc 20 másodperc. Nem beszélve arról, hogy az 1m²-en lebonyolítható zuhanyzás sem egy rövid mûvelet, tekintve, hogy az ember egyik kezével a ruháit tartja (ha nem akarja õket viszont látni az ágytálmosó csekély tisztaságot sem sugárzó medencéjében), a másikkal a zuhanyrózsát irányítgatja, és mindeközben még a szemét is csukva kell tartania, hogy az imént említett ágytálmosó helyes kis küblije nehogy megforgassa a gyomrát. Még elgondolni is rossz, mennyi idõbe telne felkapkodni a ruhát, majd „átszáguldani” a vécéig. Tehát megállapíthatjuk, valóban kell ez az egy óra hajnali szabadidõ.

Fél héttõl aztán valóban beindul az élet, egymásnak adják a kilincset a nõvérek, orvosok, védõnõ, anyakönyvvezetõ. Mint egy jól menõ információs pult mûködünk, közben próbáljuk egynapos csemeténket szopásra bírni, ami néha igen nehéz, hiszen az éjszakás csecsemõsnõvér igazán jól végezte a munkáját (gondolkozom valamilyen kitüntetésen is), minden csecsemõt degeszre tömött.

Mellem gyerekem szájába tuszkolása közben jobb kezemet vérnyomásmérésre, balt vérvételre nyújtom. Mindeközben készségesen felelgetem az egyre nagyobb létszámban elõttem felsorakozó kis, közép és nagyvizit orvosainak, hogy igen, pisilni már jól tudok, de hát röstellem, székletem még nem volt. Elsõ napos lévén még elkerülöm a rosszalló arckifejezéseket, de azért holnapi napiparancsba kapom a ma még elmaradhatót.

Ahá, még mindig igyekeznek a testem felett uralkodni, látom át a helyzetet. Juszt is még ma teljesítem az ötéves tervet!

Délre lecsendesedik az osztály, ekkor veszem észre, a valamikor behozott reggelihez még hozzá sem láttam. Sebaj, az a két szelet kenyér egy minivaj társaságában jól eláll estig is. Amúgy is itt az elsõ látogatási idõ, gyorsan rendbe szedem magam, igyekszem derûs arcot vágni, nehogy a látogatók aggódni kezdjenek. Sebtében a guruló „bevásárlókosárba” teszem másodszülöttemet, majd elegáns bicegéssel, behúzott hassal (megjegyzem, így is görögdinnye nagyságú) és összeszorított foggal kilibbenek a folyosóra. Mosolyogva fogadom a gratulációkat és a töménytelen roboráló ennivalót. Mikor fogom én ezt mind megenni? Optimistán várom a délutáni csendespihenõt!

Farkaséhesen tekintek kincseimre, de végül belátom, csak állva tudnék enni, de ahhoz meg nincs erõm. Elmegy az étvágyam, irány a zuhanyzó, majd a szoptatás, és hipp-hopp itt a délutáni látogatási idõ.

Ismét „kipattanok” az ágyból, csinosítok valamicskét magamon, közben fohászkodom, talán nem tûnök teljesen reménytelennek. A tükörbõl egy falfehér, kócos múmia néz rám reménykedõn. Miért is nem hallgattam az egyik kismamás újság „hogyan legyünk fittek szülés után” címû cikkének tanácsára, amikor is arról gyõzködtek, hogy az amúgy is tekintélyes méretû kórházi táskám tartalmát feltétlenül egészítsem ki szemfestékkel, rúzzsal és púderrel. Megjegyzem, tök reménytelen eset vagyok a szépítkezés terén, csak rontani tudnék a látványon.

Este végre ágyba kerülök, a babám egy tündér, egész nap csak eszik-alszik. Nyolc körül megszoptatom, majd leoltom a lámpát (mára csak én maradtam az egész kórteremben), és álomba szenderülök. Úgy negyed óra meghitt pihenés után dörrenve vágódik ki a szobám ajtaja. Egy nõvér jön be, és nagy hangon gátkezelésre invitál, de közben megjegyzi, miért nem kapcsolok valami villanyt?! Válaszra nyitnám a számat, de aztán inkább lenyelem a csípõs megjegyzést, és megadóan mászom fel a vizsgáló zsiráfi magasságú székébe (’asszem, ezt is férfi tervezhette).

Este 11-kor lefejtem a gyerekem a mellemrõl, még gyorsan nyomok egy jóéjt puszit az arcocskájára, majd a csecsemõs nõvérre bízom, aki felsorakoztatja a babamobil még üres helyére.

Boldog egynaposságot, Kisfiam!