 |
 |
|
| "És akkor valamitõl meghülyülünk" ránk tör az "egy gyerek nem gyerek", "sok kerék, sok szoba, sok gyerek" érzés, újra szükségét érezzük a büdös pelenkáknak, az álmatlan éjszakáknak. Így történt ez a mi családunkban is. Nagyfiúnk (Kristóf), már 19 hónapos volt, mikor úgy éreztük, jöhet a kistestvér. Kitartó próbálkozásunkat két hónap múlva siker koronázta. Arcunkon üdvözítõ vigyorral bámultuk a két pici csíkocskát a terhességi teszten." |  |
|
|
Féltékenység
2002.09.30.
Mára tovább fokozódott a féltékenység. Kristóf visszament kisbabába. A pelenkázón
rendszeresen hasra vágja magát és nyöszörögni kezd (mellesleg elég jól utánozza
Bálint hangjait). Ilyenkor halálosan komolyan kell õt venni, vigasztalni kell,
simogatni, kicsit gügyögni vele, ahogy Bálinttal is szoktunk.
Ezután feláll, a nyakamba csimpaszkodik, majd elnézõen elkezdi paskolgatni a hátam... jelezvén, hogy semmi baj, mindenkivel megesik, hogy bedõl a színjátéknak. Zavart mosollyal nyugtázom vigasztaló pillantásait. A következõ percben már ugyanúgy játszik, mint a pelenkázás elõtt. Késõbb újabb mutatvány következett. A délutáni alvást követõ ébredés alap esetben is kisebb-nagyobb nyûgösködéssel zajlik. Volt már, hogy fél órán át keservesen sírt szegénykém. Semmivel sem sikerült megvigasztalni. Már elépakoltuk a fél lakást, az összes létezõ finomságot, játékot, becéztük, simogattuk, szidtuk, fenyegettük a hiszti abbahagyása reményében, de semmi eredmény. Ma is égnek meredõ hajjal rogytam le a fotelbe tanácstalanul, mikor saját maga talált megoldást a problémájára. Bemászott az ölembe, odafordult a mellemhez, és úgy tett, mintha szopizna. Néhány másodperc megértõ babusgatás után köszönte szépen, jól volt, indulhatott a délutáni banzáj. |
||
