Buszra fel, buszról le
Ma nagyon büszke vagyok magunkra. Nem elég, hogy a játszóteret megjártuk, sort kerítettünk az elsõ buszra szállásra hármasban. Annyira szép idõ volt, hogy addig maradtunk a játszótéren, míg Bálint megéhezett. Nem, most nem az jön, amire minden kárörvendõ ember gondolna, a nagyobbikat is sikerült lekötni. Kicsit szó szerint értendõ, mert beültettem a bébihinta típusú hintába, ahonnét még egyedül nem tud kijönni, én meg leültem a padra szoptatni. Igaz, mikor a hinta már egyáltalán nem ringott, Kristóf rosszalló pillantásokat vetett rám, de sikerült mindkét gyerek igényeit nagyjából kielégíteni. Ezért is gondoltam, hogy elsõszülöttemnek hálából, hogy ilyen rendesen kivárta az álló hintában a sorát, kedveskedek egy kicsit. Nagy imádója mindenféle közlekedési eszköznek, de mindközül a leginkább a fogaskerekût szereti. Az ominózus játszótértõl ez négy buszmegállónyira esik, így kacérkodni kezdtem a gondolattal, hogy elinduljunk. Végül az alacsony padlószint (mármint a buszé) meggyõzött, irány a buszmegálló.

Kristóf a beígért fogaskerekûzéstõl izgatottan tündérien viselkedett. Elõre felszállt a buszra, ott gyorsan leült, és várta, hogy feltegyem a babakocsit. A leszállástól azért jobban féltem, hiszen ott ismét Kristóf ment elõre (ezen sokat morfondíroztam, mi a jobb, esetleg a sofõr hirtelen becsukja az ajtót és fennmarad a buszon, vagy elõre õ száll le, de akkor meg nagyon okosan kell viselkednie, és nem szabad elszaladnia, míg mi lekászálódunk). Naná, hogy senki sem segített nekünk, pedig hangosan és hosszasan magyaráztam Kristófnak a megállás elõtt, hogy nem szabad elszaladni, míg mi is leszállunk. A mérleg: egy kedvesen mosolygó idõs néni úgy lökött félre az ajtóban, hogy alig bírtam megtartani a babakocsit; egy pasi szintén beugrott elénk az ajtónyílásba, végül egy diáklány kérdezte meg, hogy segítsen-e. Azért õ sem volt a helyzet magaslatán, mert mikor kértem, hogy akkor fogja meg Kristóf kezét, és segítsen neki leszállni, azt ugyan megtette, de amint Kristóf lába földet ért a forgalmas megállóban, elengedte a kezét, elfordult tõle, és a babakocsi után kezdett kapkodni. A szívverésem is elállt, mert tõle nem tudtam lelépni a buszról (ott állt az ajtóban, segítõkészen emelgette a babakocsi azon felét, ahol az én néhányhetes újszülöttemet prímán fel lehet ülésbe emelni), Kristóf meg világgá indult. Mosolyt erõltettem az arcomra, míg felsegítettem a földrõl segítõmet (a gyerekem után vetve magamat babakocsistul... hát mi tagadás, kicsit fellöktem), és elnézést kértem, meg hálálkodtam a segítségért

Mindegy, végül a fogaskerekûn volt idõm lenyugodni. Visszafelé már senki sem ajánlkozott segíteni, de csak egy kicsit bántam. Legközelebb ügyesebbek leszünk. Csak tudnám, ezt hogy csinálják mások???

Kristóf mai mondása: A kutyát nem szabad bántani, mert megharapszik!