Irány a rendelõ
Még a tegnapi rendelõi sztorihoz tartozik, hogy nem szeretik, ha valaki a rendelés utolsó órájában érkezik. A kartonozós nénit a jólneveltségem mentette meg, mikor megkérdezte (miután kétszer is bocsánatot kértem a késõi érkezésért), hogy de biztosan nem tudtunk volna korábban érkezni? A hátralévõ rendelési idõ rövidsége pedig abban akadályozott meg, hogy kifejtsem késõi érkezésünk okát, miszerint:

Az ébredés után (szerencsére ez nálunk 8 óra körül van) a kisebbik azonnal szopni akar, a nagyobbik viszont a felvágottat reklamálja. Mindezen kívánságok teljesítése elõtt azonban még pályázatot írok ki, kinek a pelenkáját cseréljem le elõbb. A kisebbik gyõz, a nagyobbik csak pisis (én még száraz vagyok, ki tudja, meddig). Hiába, ez a hátránya, ha az ember már némiképp ura a szervezetének. Pelenka le, orr befog, popsitörlõ, popsikrém, tiszta pelus, új ruha, kézmosás. Már nem húzhatom tovább az etetést, így Kristóf pisis pelenkával toccsan az etetõszékbe. Száját egy szelet párizsival betömöm, míg végre csend van, Bálintot gyorsan megetetem. Emlékeim szerint ez Kristóffal háromnegyed óráig is eltartott, Bálint jólnevelten negyed óra alatt betermeli, ami neki jár.

Eközben Kristóf ismét lázad, újabb és újabb kívánságokkal áll elõ, tej helyett teát rendel, párizsi helyett felvágottat (??), de ha már végképp nem bírja magára felhívni a figyelmemet, akkor kidönti a tejet (örök hála az etetõszék tervezõjének, aki ilyen magas peremet tervezett a tálcának).

A gyerekek jóllaktak, Kristófot is végre tisztába tudom tenni, de a nadrággal és a zoknival még üldöznöm kell egy darabig, mire rá tudom varázsolni. Ilyenkor várom, hogy beteljesüljön az a mondás, miszerint az ember lányának a gyerekei számának gyarapodásával arányosan újabb kezei nõnek ki. Nekem még csak kettõ van, ezek használatát igyekszem csúcsra járatni.

Szerencsére Bálint békésen szundikál... mondtam már, hogy ilyen gyereke tipikusan csak másnak szokott születni? Néha egészen lelkiismeret-furdalásom van, amiért alig van kézben.

Az öltöztetés után egy bátortalan kísérletet teszek, hogy lezuhanyozzam, de persze a csengõ beleszól. Csak a fejemet merem kidugni az ajtón, hogy megnézzem, ki az az elvetemült, aki sajnálja tõlem a nap fénypontját jelentõ zuhanyt. Persze, gondolhattam volna, a villanyszámlás. Nagyon morcosan nézhettem rá, mert néhány tucatszor elnézést kért: nem átallott azt mondani, hogy bocsánatot kér, amiért felébresztett!!! E szavak hallatán hirtelen felindultságomban eszembe jutott, hogy megkérdezzem, normális-e, mennyi fogalma van egy kétgyerekes anya reggeli küzdelmeirõl, de végül jómodorom és csini pizsamám megakadályozott az ajtó szélesre tárásában. Így inkább kinyújtottam az ajtórésen a pénzt, majd ugyanazzal a mozdulattal magamra is zártam a lakást. Gyanítom, túl nagy borravalót adhattam, mert még a csukott ajtó mögül is jól hallottam, amint hálálkodott egy darabig és még egyszer-kétszer bocsánatot kért a korai ébresztõért...

Lemondtam a zuhanyzásról, maradt a cicamosdás és a gyors öltözés. Eddigre megérkezett a felmentõ sereg (anyukám személyében), némi lelkiismeret-furdalással vegyes boldogsággal tuszkoltam gyerekemre a kabátot és vettem tõlük érzékeny búcsút. Amúgy ma mondta elõször azt Kristóf, hogy inkább itthon marad velem, nem megy a nagyszülõkhöz kényeztetésre. Gondolom mostanra értette meg, hogy ugyan neki jó a nagyszülõknél, de addig engem Bálint teljesen ki tud sajátítani. Azért még némi beszélgetés meg tudta gyõzni, hogy neki nagyon jó lesz a nagyival, hiszen mennek kirándulni, játszani stb. Miután Kristófot elvitték anyuék az órára pillantottam. Ekkor dõlt el véglegesen az én reggelim sorsa is. Irány a rendelõ. Hát ezek után csoda, hogy az utolsó percben értünk oda?

Kristóf mai mondása: Repeta, repeta, repeta, hajdú sógor mit kívánsz? Semmit nem kívánok csak egy falat kenyeret!