Nagyon szomorú volt a tündérlány. Teljesen kilátástalan volt a helyzete. Amikor bezárták mögötte a Pipacsbirodalom kapuját, már nem is tûnt neki olyan szépnek az áhított világ. Szomorúságából még az emberek közelsége sem tudta kizökkenteni, hisz hiába ment közéjük, nem tudott szólni hozzájuk, mivel még látni sem látták, nem hogy hallani. Bement a közeli erdõbe a fák, a virágok és az állatok közé. Ott kevésbé érezte magát magányosnak. Szeretett a növények és az állatok között lenni. Az állatkáknak legalább el tudta panaszolni bánatát. Tündér lévén értett a nyelvükön, de hiába mondta el a vele történteket azon kívül, hogy meghallgatták, segíteni nem tudtak neki.

Ez az erdõ nem volt akármilyen erdõ. Ebben az erdõben koboldok tanyáztak. Egy egész koboldnemzetség. Sok kis apróság, akiknek a legnagyobb örömöt a gonoszkodás jelentette. Mindig azon járt a furfangos kis agyacskájuk, hogy milyen turpisságot tudnak kitalálni, amivel bosszantani tudják az erdõ lakóit és az embereket. Nagyon furcsa kinézetû népségek ezek a koboldok. Olyan kicsik, mint egy három-négy éves forma gyermek. Nagy zöld szemeik vannak, amelyek mindig huncutul mosolyognak. Az orruk pici és fitos, az arcocskájuk telis-tele van apró szeplõcskékkel. A hajuk vörös. A legmókásabb a fülük. Termetükhöz képest nagyok a füleik és hegyesek. Volt közöttük egy, aki kicsit másképp nézett ki, mint a többi. Abban különbözött tõlük, hogy barna volt a haja és kék a szeme és egyáltalán nem voltak szeplõi. Na meg a természete sem volt olyan, mint a társainak. Neki egyáltalán nem okozott örömet a mások bosszantása. Sõt, sokszor nagyon megviselték a  rosszízû tréfák. Megpróbálta többször is megakadályozni õket, hogy elkövessék mások ellen rosszaságaikat, de nem sikerült neki, mert csak egyedül volt a sok kis gonoszkodóval szemben. Ki is közösítették ezért a kis koboldot. Töpszlinek nevezték el. Ezzel az elnevezéssel is csak azt akarták érzékeltetni, hogy mennyire jelentéktelennek tekintik a személyét a koboldságban.

Egyszer csak úgy érezte, hogy már nem bírja tovább a társai hozzáállását. Nem való volt õ közéjük. Úgy gondolta, inkább elmegy világgá és megkeresi azt a világot, ahol nem rekesztik ki, és ahol szeretik. El is indult, úgy ahogy volt, egyszál koboldruhában. Azt, hogy hová is tart, valójában nem tudta. Csak annyit tudott, hogy jó gyorsan el kell mennie és lehetõleg a legmesszebbre a többi koboldtól. Elhatározása nagyobb volt, mint bizonytalansága, így hát egy szempillantás alatt elillant a koboldtanyáról. Ment mendegélt, míg egy patak partjára nem ért. Na, gondolta megvan az útirány. Arra megy, amerre a patak folyik. Kinézett egy óriási lapulevelet, amit épp jónak látott csónaknak, nagy nehezen letépte, beledobta a vízbe, ráugrott és már suhant is a habok szárnyain. Nagyon szép idõ volt. Ragyogott a nap, lágy szellõ simogatta az arcát és nyugodtan csordogált lefelé a víz tükrén. Olyan rendkívüli békességet és boldogságot érzett, amit még soha eddigi életében. Ez a számára új és kedves érzés szinte elkábította. Mély álomba szenderült.

Arra ébredt, hogy víz csapdossa az arcát. Mikor kinyitotta tengerkék gyönyörû szép szemeit vette csak észre, hogy az eddig nyugodtan csordogáló patak õrült sebességgel robog, hatalmas éles sziklák között. Nagyon megijedt, mivel soha nem tapasztalt helyzetben találta magát és nem tudta, hogy úszni tud e egyáltalán. Félelmében úgy elkezdett kiabálni, hogy még õ is meglepõdött. De ki hall meg egy kis koboldot ilyen hatalmas sziklák és hullámok összecsapódásának robajától? Segítségért kiabált, ahogy csak a torkán kifért.

Épp egy nagy sziklához közeledett a lapulevélcsónak irdatlan sebességgel, amikor döntenie kellett Töpszlinek, hogy marad a csónakon és vállalja az óriási ütközést, vagy leugrik a vízbe, aminek kétséges a következménye, mivel nem tudja, hogy rendelkezik e az úszás tudományával. A szikla már ott volt szinte az orránál, amikor zsupsz, leugrott a háborgó habokba. A csónakként használt lapulevél úgy mállott szét a kõtömbön, mint egy hópehely a meleg ablakon. Töpszli elmerült, bármennyire is kapálózott. Aztán azt érezte, hogy valaki megragadja a ruháját és kirántja a jéghideg, vadvízbõl. Pibike volt az! A kis kobold minden szint játszott a hideg víztõl. Remegett a teste és iszonyatos gyorsasággal koccantak össze a fogai, annyira fázott szegényke. A tündérlány gyorsan magához ölelte, jó szorosan, és a mézszõke fürtjeivel szárazra törölgette a kis koboldot.

-         Megmentettél! – vacogta Töpszli.

-         Manó-Manó! Hogy keveredtél ezek közé a tajtékzó hullámok közé? A nagy sziklán túl egy akkora vízesés van, amit nincs olyan teremtménye a világnak, ami azt túlélné. Jól rám ijesztettél! Még jó, hogy nincs nagy bajod! Jól vagy?

-         Igen, jól vagyok, és ezt neked köszönhetem! Ki vagy te? Egy jótündér?- kérdezte a kis kobold.

Pibike nevetett.

-         Pibikének hívnak, és tündér vagyok. Hogy jó? Azt egyáltalán nem hinném. Sõt egy nap múlva nem, hogy tündér nem leszek, de még lenni is megszûnök.

Elszomorodott Pibike, de Töpszlinek még így, szomorúan is nagyon tetszett. Nagyon szépnek találta a lányt. Sugárzó jósága szinte simogatta és melengette a kis kobold testét. Pibike elmesélte a történetét tövirõl hegyire.

Bizony már harmadik napja kóborolt az erdõben, keresve az elérhetetlent, de mind hiába. A kis hajótörött is elmondta a sanyarú koboldsorsát. Egy percig mindketten hallgattak, majd Pibike törte meg a csendet.

-         Na most aztán elég! Ne szomorkodjunk tovább, azzal egyáltalán nem fogjuk jobban érezni magunkat! De mit is mondtál? Kobold?

-         Igen. Kobold vagyok.

-         Úgy vagy te kobold, ahogy én gonosz vasorrú bába! Nem is így néznek ki a koboldok. Meg aztán, ha az lennél, már rég megpróbáltál volna, valamilyen rosszasággal bosszantani. Én mondom neked, hogy nem vagy kobold. Most, hogy jobban megnézlek, leginkább olyan vagy, mint egy aranyos kis manó!

-         Manó?! De jó!- kiáltott nagyot Töpszli. Örömében felugrott és vidáman ugrándozott nagy kacagás közepette.

-         Te! Pibike!- szólt, miután abbahagyta az örömújjungást – Az jó? S, ha nem vagyok kobold, hogy kerültem közéjük? És kik azok és milyenek?

-         Hohó! Én sem tudok róluk sok mindent. Kinézetre olyanok, mint te. Nem gonoszkodó fajták. Nagyon jószívûek és segítõkészek. Annyit tudok még, hogy magányosan éldegélnek, nagyon messze egymástól. Találkozni, csak százévente egyszer szoktak a nagy kék hegy tetején, a manóünnepen. Mindezeket, csak a tündérek elbeszélésébõl tudom. Látni nem láttam még eddig egyet sem. Rajtad kívül. De amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te manó vagy. Egy percig sem volt kérdéses.

-         Hû de jó! Most már végre tudom, hogy miért éreztem magam annyira egyedül a koboldságban. S, hogy miért volt mindig az az érzésem, hogy nem vagyok közéjük való.

-         Na most már végre tudod. De meddig akarunk még itt üldögélni a vízparton? Gyere, kapj el!

Felpattan Pibike és elfutott mellõle. Manócska futott utána. Fogócskáztak, míg meg nem unták. Közben jókat nevetgéltek. Aztán bújócskáztak is. Nagyon jól szórakoztak. Amikor ezt is megelégelték, csak sétálgattak a gyönyörû öreg fák között. Ahogy így mendegéltek, egyszer csak találtak az egyik ilyen öreg tölgyfa tövében egy apró kis házikót.  Szép kis házacska volt. Pont olyan manó méretû.

A ház elõtti kertecskében megpillantották vélhetõen a tulajdonost. Teljesen olyan volt, mint  Manócska. Ahogy közelebb értek észrevette õket a manó. Elébük sietett és vidáman üdvözölte õket. Ekkor látták, hogy bár nagyon fürge és fiatalos a mozgása, bizony nagyon öreg már ez a manó. Az arca tiszta ránc volt, de a sok mély ránc ellenére is, nagyon jóságosak és barátságosak voltak a vonásai.

-         Szervusztok! Oh, hogy eltelt már megint ez a száz év. Mintha csak tegnap lett volna az elõzõ manóünnep. Olyan öreg vagyok, hogy már nem tartom számon az éveim számát. A 349. születésnapomig számoltam. Annyira örülök, hogy elhoztátok a hírt a kékhegyi mulatság idõpontjáról! Mikor is lesz? Holnap, vagy holnapután? Jó lesz megint viszontlátni a manótársaimat! De milyen illetlen vagyok! Biztosan megéheztetek. Gyorsan hozok ki finom harapnivalót. Megterítünk itt a kertben, jól belakmározunk aztán szépen sorjában elmondjátok, amit üzentek.- és már be is szaladt a házikóba a finomságokért.

Pibike és Manócska összenéztek.

-         Ez a manó azt hiszi, hogy mi a futárok vagyunk!- suttogta Manócska.

De már kint is volt az öreg manó egy akkora tálca ennivalóval, hogy szinte alig bírta el. Szépen leterített egy nagy terítõt a fûbe és rápakolta az étkeket. Még hozott ki friss tejet is, aztán invitálta õket, hogy egyenek jó étvággyal, majd maga is hozzákezdett. Nem kellett nekik kétszer mondani, mert eléggé megéheztek. A fogócskázással és a bújócskázással olyan jól telt az idejük, hogy fel sem tûnt nekik, hogy a mai nap még nem is ettek semmit. A sok finomság láttán viszont rájöttek, hogy nagyon is éhesek már. Nekiláttak hát az ízletes ételeknek. Az öreg manó kedvesen mosolygott és buzdította õket, hogy egyenek bátran, kóstoljanak meg mindent. Amikor már jóllaktak, és a tejet kortyolgatták így szólt az öreg:

-         Na fiatal barátom! Mikor is lesz a találkozó?

-         Az igazság az – kezdte mondandóját Manócska kissé megilletõdve – hogy elképzelésem sincs. Csak egy pár órája tudtam meg, hogy magam is manó vagyok. – és elmesélte a kis élettörténetét.

Az öreg manó figyelmesen végighallgatta, majd ezt mondta:

-         Ez nagyon érdekes, mert ha nem futárok vagytok, és te manó vagy, ami szemmel láthatóan így van, akkor mit keresel te itt? A legközelebb lakó manótársam is 3 hónapi járásra van innen. Találkozni csak 100 évente a manóünnepen szoktunk, na meg elõtte egy futárral, aki elhozza a pontos idõpont hírét. Tehát – már megbocsáss – neked semmi keresnivalód nincs itt. Ez nagyon furcsa. Itt valami nincs rendben. Itt valamiféle varázslatot sejtek. Ez nagyon furcsa. Valami varázslat – mormolta magában az öreg miközben fel-alá járkált a kertben és elmerült gondolataiban. Teljesen elfelejtkezett vendégeirõl. Erõsen gondolkodott.

Amikor már egy óra is eltelt és az öreg még mindig ide-oda mászkált és töprengett, Pibike megfogta Manócska kezét és fejével intett neki, hogy induljanak valamilyen alvóhelyet keresni. Kihasználva, hogy az öreg így elgondolkodott gyorsan elsurrantak. Már lenyugvóban volt a nap. Sötétedni kezdet. Egy tisztásra értek. Felettük a nagy sötétkék égbolt ezernyi ragyogó csillaggal. Megálltak és lefeküdtek a bársonyosan puha fûbe, fogták egymás kezét úgy, mintha soha nem akarnák elengedni. Mindketten tudták, hogy ez az utolsó együtt töltött éjszakájuk. Ez már bizony a harmadik nap és a harmadik éjszaka Pipacsországon kívül. Egy csillag hullott alá a fenséges égrõl.

-         Pibike! Egy hullócsillag! Láttad? Tudod mire gondoltam?

-         Mire Manócska?- kérdezte a lány és felült.

-         Arra, hogy bárcsak ember lennék…-és elcsuklott a hangja a nagy bánattól.

Nagyon szerette a tündérlányt. Olyat érzet, mint még soha. Nem akarta elveszíteni. Odabújt az ölébe és mindkét kezével átölelte. Úgy karolta át, mintha ezzel az öleléssel akarná megmenteni. Próbált ébren maradni, de nagyon elfáradt a nap eseményeitõl. Elaludt. Hiába szállt álom a szemére, az ölelése nem engedett egy szemernyit sem.  Pibikét nem tudta legyõzni a fáradság és az álom. Éberebb volt, mint valaha. Kémlelte a csillagokat, mintha tõlük várta volna a segítséget. Hullócsillagot látott, amitõl könnybe lábadt a szeme, mert arra gondolt, õ is így vész el nemsokára a semmibe. Kialszik és megszûnik létezni, mint az a lehulló csillag. Egy könnycsepp végigfutott az arcán és az ölében kucorgó Manócska ajkain landolt. Manócska felébredt és láss csodát, egy szempillantás alatt átváltozott szép ifjú herceggé. A két ifjú csak állt megdöbbenve, még a hangjuk is elakadt az ámulattól. Álltak és nézték egymást, amikor is nagy sebbel-lobbal megérkezett az öreg manó. Nagyon siethetett, mert elõször csak a lihegését lehetett hallani, a szavát nem. Amikor már viszonylag rendesen tudta venni a levegõt, megszólalt:

-         De jó, hogy végre megtaláltalak benneteket! Már órák óta kereslek titeket. Eszembe jutott, hogy a fiatal manó barátom, ki is volt valójában. Õt elvarázsolták. Azt nem tudom hány évvel ezelõtt történhetett. De azt tudom, hogy hogyan lehet a varázslatot megtörni. Hol a manó? Egy tündérlány könnye kell hozzá, meg egy hullócsillag, meg…-itt hírtelen megállt, mert most vette csak észre a daliát Pibike mellett. Elmosolyodott.

-         Azt hiszem öreg, egy kicsit elkéstél. Ezen már túl vagyunk.- mondta a dalia. Nevetve Pibike felé fordult és megfogta a kezét.

-         Látod kedvesem teljesült a kívánságom, amit akkor kívántam, amikor a hullócsillagot láttam. Szeretlek és kérlek légy a feleségem.

-         Az leszek- felelte a tündérlány boldogan és õszintén, mert abban a pillanatban beleszeretett, amint átváltozásakor megpillantotta.

Átölelték és megcsókolták egymást. Örömükben össze-vissza puszilgatták az öregmanót is.

-         Az is eszembe jutott ám, - mondta a manó -  hogy kinek a fia vagy te valójában. Az erdõ melletti király fia vagy és a zöldboszorka varázsolt el, mert visszautasítottad a lánya kezét. Visszautasítottad, mert azt mondtad, hogy csak is szerelembõl kívánsz házasodni. Jóval öregebb ez a banya, mint én vagyok, bár lehet az éveinek a számát tudja, de ezt a varázslatot kicsit elrontotta, mert belõled nem koboldot, hanem manót varázsolt, de spongyát rá. Most megtaláltad a párod, lehet hát lakodalmat ülni.

-         Emlékszem már én is mindenre. Visszatértek az emlékek, amint megtört a varázs. Induljunk hát gyorsan apámhoz. Ki tudja hány éve nem látott már szegény és nem tudott rólam semmit.-szólt a herceg.

El is indultak mind a hárman. Mire a nap felkelt megérkeztek a királyságba. Lett nagy öröm és vidámság a birodalomban. A király még aznap kihirdette az esküvõt és meg is ülték a lakodalmat. Egy álló hétig tartott a vigadalom. Pibike megmenekült. Nem volt már tündér, hanem emberként élt, de ezt egyáltalán nem bánta. Ott élhetett abba a világban, ahová annyira vágyott és azzal, akit úgy szerethetett, mint még soha senkit, igaz szerelemmel. Négy lányuk született, akik mind olyanok voltak, hogy akár édes kis tündérkék is lehettek volna. A legkisebb gyermek  egy fiúcska volt, aki szinte szakasztott mása lett annak a kismanónak, aki a herceg volt hajdanán. No neki nem volt hegyes fülecskéje. Mindenki Manócskának hívta a kisfiút. Még tán ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.