A rossz álomnak vége
Én akkor úgy éreztem, mivel nincs sok esélye a gyermekemnek és a kilátásai is borzasztóak, neki is jobb lenne, ha nem lenne. Ezt megbeszéltem magammal és mikor kiengedtek hét nap után a kórházból, első utam nem a fiamhoz vezetett, hanem haza. Akkor úgy gondoltam nem akarom látni, mert ha meghal, nem fogok emlékezni az arcára és így sokkal jobb lesz nekem. Ma már tudom, hogy ez volt maga a félelem. Óriási félelem!
A terhességem nem volt problémamentes. Az első hónapokban kórházi kezelést kaptam, mert egy kicsit bevéreztem. Két hét "kezelés" után, amely fekvésből és mindenféle vitaminok és az "isteni" pipolphen szedéséből állt, hazamehettem. A munkám nem volt fizikailag megerőltető, ezért nem kértem magam táppénzre. Fizikailag rendben is voltam, csak valamiért ( számomra még ma is rejtély) lelkileg nem stimmelt valami. Nem voltam sohasem éhes és a hangulatom szinte depressziós volt. Az ételt úgy erőltettem magamba és mindig tudatosítanom kellett, hogy a babának táplálékra van szüksége és ezért enni kell.
Aztán egy borongós napon, nagyon rosszul éreztem magam (közérzetileg) és ágyban maradtam. Férjem főzte az ebédet és én majdnem szétpukkadtam a dühtől, hogy a rántás készítést kell aprólékosan elmesélnem, hisz azt ő nem tudta.
Megdöbbenve és ijedten tapasztaltam, hogy elmegy a magzatvizem. Rögtön orvoshoz fordultunk, de az orvos (a kórházi ügyeletes, mivel hétvége volt) azt közölte velem, ez nem magzatvíz, hanem egy nagyon csúnya fertőzés okozta folyás. Gyógyszert írt fel és szigorúan megszidott, hogy egy kismama nem kaphat ilyen fertőzést, csak akkor ha felelőtlen és nem vigyáz magára. A férjem számára is elrendelte a gyógyszer szedését.
Megnyugodtam. Hazamentünk és én úgy éreztem, minden rendbe fog jönni, hisz ez "csak egy kis fertőzés". Lepihentem, bevettem a gyógyszert és vártam az azonnali fizikális és lelki hatást.
Pár óra pihenés után kiderült, hogy ez az úgynevezett folyás, nem múlik, sőt nagyobb mennyiség távozik a hüvelyből és szép lassan kezd színesedni. Ismét elmentünk az orvoshoz, de akkor már a személyes fogadotthoz, a lakására. Ő az információk birtokában már meg sem vizsgált, hanem közölte, hogyha rosszabbodna a dolog és görcsölnék is, akkor feltétlenül értesítsük. Így hát mindenféle magyarázat és felvilágosítás nélkül ismét hazamentünk és már csak a jószerencsét vártam, ami akkor nem jött el.
Másnap (vasárnap volt) bementünk a kórházba, ahonnan az ügyeletes orvos már nem engedett haza és elkezdték a szervezetemet úgynevezett koktéllal bombázni.
Aludtam és aludtam. Nagyon sok mindenre nem emlékezem. Egy bizonyos idő után közölték velem, hogy a Megyei Kórházba visznek, mert ott van koraszülött osztály és a baba hamarosan meg fog születni. Mentő, új kórház, kettő nap szülőszobai fekvés ahol sorban születtek az egészséges babák. Két napig folyamatosan sírt a lelkem, mert fültanúja voltam sok baba születésének, sőt, amit a paraván mögül meglestem, annak a szemtanúja is.
Ezután aztán felgyorsultak az események. Lassan elkezdett csordogálni belőlem a magzatszurok és ekkor az orvosok már nem vártak sem tágulást, sem görcsöket, közölték, hogy most következik a császármetszés. Bevittek a műtőbe és elkezdtek hozzálátni az altatáshoz. Bekötötték az infúziót és hozták a lapot. Kérdés: Mikor evett utoljára? Válasz: nemrég!
Ekkor altatás állj és nagyon sajnáltak a gyomormosás miatt. Nem tudom ki, valaki kitalálta, hogy a baleseti sebészeten van egy altatóorvos, aki profi az epidurálásban. Közölték velem, hogy a lányoknál nagyobb a túlélési esély, mint a fiúknál és remélik lány lesz. Vállaltam, hisz elmondták, hogy a babának ez jobb lesz, hisz nem kap a szervezete az altatóból és még én is azonnal láthatom, hisz nem fogok aludni. Megkaptam az injekciót a gerinoszlopba és vártuk a hatást.
Lassan kezdtem érezni, hogy a lábam elérzéstelenedik, de azt is, hogy nem túl jól. Az orvos ezt csak az én túlérzékenységemnek tulajdonította és megkezdte a császármetszést. A fájdalomtól elájultam és arra ébredtem, hogy pofoznak, nézzem meg a pici babámat, akiből nem láttam akkor semmit. Mikor felébredtem, az altatóorvos mondta, hogy a baba fiú és "nagyon jó vitalitású".
Tehát felébredtem. Az altatóorvos őrizte az álmomat és ébredés után részletesen kifaggatott, miért nem sikerült az epidurális érzéstelenítés. Ekkor derítettem fényt számára, hogy gyermekkoromban nagyon szerencsés voltam, mert látens nyitott gerinc problémával születtem, ezért az érzéstelenítő folyadék egy része kicsúszott a gerincoszlopból. Zárójelben megjegyzem, nekem ebből származó problémám nincs. Sőt az érzételenítésből sincs!
Ez alkalommal az is szóba került, hogy a gyermekem 850 gr-os, és nem számíthatok semmi különösen jóra. Meg kell elégednem azzal, hogy minden a másnapoktól függ. Az altatóorvos elmondta, hogy ha most sikerül a baba tüdejének az oxigén felvétele, tehát nem fog elszürkülni, az már maga a siker első lépcsője.
Míg a szülőszobában feküdtem injekciókat kaptam, amely által olyan anyagok jutottak a baba szervezetébe, mely segítette a tüdejét, hogy alkalmassá váljon az oxigén felvételére. Erre azért volt szükség, mert ennyi idős magzatnak még nem alkalmas a tüdeje arra, hogy önállóan felvegye az oxigént. Ezért, ha ilyen helyzet adódik, az orvosnak tudnia kell a babát is felkészíteni a szomorú valóságra. Egyébként normális esetben ez a képesség a terhesség utolsó szakaszában alakul ki.
Az altatóorvos nem kímélt semmilyen téren. Az oxigénellátással kapcsolatosan is részletesen beszámolt a hátrányokról. A gyermekem icipici kis buksiját bedugták egy üvegharangba és azon keresztül adagolták neki az oxigén, a köldökén keresztül táplálták, mesterségesen. Miután nem tudnak tökéletes pontossággal oxigént adagolni, ezért az oxigén a babának amennyire segít, annyira árt is a szemidegeinek. Károsítja azokat. Az egyéb problémákról nem beszélve. (Mozgás-koordináció, beszéd, agyi képességek kialakulásának zavarai... stb)
Én akkor úgy éreztem, mivel nincs sok esélye a gyermekemnek és a kilátásai is borzasztóak, neki is jobb lenne, ha nem lenne. Ezt megbeszéltem magammal és mikor kiengedtek hét nap után a kórházból, első utam nem a fiamhoz vezetett, hanem haza. Akkor úgy gondoltam, nem akarom látni, mert ha meghal, nem fogok emlékezni az arcára, és így sokkal jobb lesz nekem.
Ma már tudom, hogy ez volt maga a félelem. Óriási félelem! Sajnos érdemben nem segített senki, hogy feldolgozzam ezt a traumát. Minden súly fizikailag is az én vállamon nyugodott, hisz minden információt elsőnek én kaptam. Annak a nőnek, akinek egy ilyen dolog előfordul az életében, azonnal szakember segítségére van szüksége, még akkor is, ha ő úgy érzi, hogy elég erős.
Jelen esetben pszichiáterre, hisz a család jóindulata, a férj kedvessége, az édesanya szeretet, az anyós aggódása mind kevés ahhoz, hogy normálisan szembenézzünk a helyzettel. Sőt van olyan helyzet, amikor még miattuk is szükséges az objektív segítség. És a helyzet ekkor napról-napra változik.
Tehát hazamentem. A császármetszés után fizikai állapotom gyorsan javult, de a közérzetem nem volt tökéletes. A férjem mindennap felhívta a kórházat és mindennap megkérdezte, hogy van a fiúnk. Akkor még ő sem látta, anyagi okok és a távolság miatt, de több remény volt az ő szívében, mint az enyémben. Őt nem bombázták nap mint nap az orvosok azzal a sok szörnyűséggel, mint engem, így aztán ő hál Istennek sokkal bizakodóbb volt. Én elvonultam a "keménységbe" és hajtogattam, ha nyomorék gyerek lesz, inkább ne éljen.
A fiam a kezdetekkor a 850 grammjából vesztett 100 gr-ot, így 750 grammról kezdte a küzdelmet az élettel és akkor elhatározta, győzni fog és fütyül a tudományos tapasztalatokra. Onnan folyamatosan, apránként (egy hónap alatt) elérkezett 1100 gr-ig. A férjembe mindennap öntötték az erőt telefonon keresztül.
Majd közölték, hogy mivel ennyi idő eltelt és a körülményekhez képest a baba normálisan fejlődik, nagy valószínűséggel már nincs veszélyben az élete. Engem irtózattal töltött el, hogy most már tényleg beteg gyermeket kell nevelnem. Ez a félelem nagyon munkált bennem.
Ezidő tájt egyik barátnőm meglátogatott bennünket. Addig beszélt a lelkemre, míg vele együtt meglátogattuk a fiamat, először, amióta megszületett.
A koraszülött osztályra nem lehetett bemenni, viszont a gyermek már olyan jó állapotban volt, hogy ki tudták venni az inkubátorból és kihozták az ablakba. Most már önállóan lélegzett, nem kellett az oxigén és elkezdték cseppentővel etetni, hogy anyatejhez jusson és megtanuljon enni és nyelni. Nem győzőm ismételni, hogy hatalmas félelmet és szorongást éreztem ekkor. A lelkem roppant beteg volt.
Ott álltunk hármasban a koraszülött osztály ablaka előtt. Én háttal álltam, mert annyira gyáva voltam, szinte megbénultam a félelemtől. Kihozták a fiamat az ablakba. Az édesapja és a barátnőm már szemügyre vették. A barátnőm addig beszélt hozzám, miközben ő nézte a babát, hogy bátorságot vettem, megfordultam és én is megnéztem. Ekkor egy erős és nagyon vegyes érzés töltött el. A félelem tovább munkált bennem, de vegyült azzal az anyai érzéssel, amit a normális szülés után éreznek az anyák.
Szorította a torkomat a sírás. A baba ásított, forgatta a kezecskéit és látszott rajta a gondtalanság és a jó közérzet. Talán gondolta: Na, végre ők is itt vannak! Vártalak benneteket.
Ez után a találkozás után már nem beszéltem arról a félelmemről, amit idáig hajtogattam. Eltemettem és úgy tettem, mintha el sem hangzottak volna azok a mondatok.
A további napok, hetek hónapok már egy kicsit aktívabbak teltek a babavárás jegyében. Kiságyfestés, gyerekszoba csinosítás, stb. Közben a férjem naponta telefonált a kórházba és mivel műszaki ember, ezért grafikont készített a gyermekünk egyetlen mérhető adataiból, a napi súlyáról. A súlygyarapodás nem lineárisan növekedett, voltak egy-két napos visszaesések, de három hónap után (amikor egyébként kellett volna születni) 2500 grammal a fiunkat hazaengedték.
Hiába készültem aktívan arra, hogy hazajön hozzánk, a félelem változatlanul működött bennem, csak most már inkább tudat alá rejtve, teljesen elnyomva.
A kórházból az akkori főorvos asszony, teljes körű használati utasítással bocsátotta el. Beszélt arról, hogy ő személy szerint nagyon meg van elégedve a baba eddigi fejlődésével. Szépen utolérte magát, a szokottnál gyorsabban, de elmondta, hogy ne reméljük , hogy tökéletesen egészséges lesz. Sőt a problémák valószínűleg végig fogják kísérni az egész életét.
Elmondta, hogyan kezeljük a köldöksérvét, kaptunk egy napra való élelmet számára és kérte, hogy havonta vigyük vissza hozzá ellenőrzésre. Az esetleges szervi károsodás csak a későbbiekben derül ki bizonyíthatóan, ezért kell a szigorú ellenőrzés. Minél előbb kiderül az esetleges probléma, annál hamarább lehet elkezdeni a korrekciót vagy a kezelést. Egy- két ellenőrzés után , ahol mindent rendben talált, elküldte a fiamat Budapestre, ahol országunk egyik híres gyermekgyógyásza ellenőrizte Kolos agyát ultrahanggal, hogy az agyi dúcok normálisan fejlődtek-e, a csecsemőreflexek rendben vannak-e. A vizsgálat megviselt mindnyájunkat, de mindent rendben találtak.
Ahogy teltek a hetek a hónapok, úgy bíztattak bennünket egyre jobban. Látás, hallás, beszéd, mozgás, fizikai állapot... Minden-minden rendben volt. Ennek a bizonyítása hosszú és sok izgalommal, odafigyeléssel járó folyamat. A fiam gyönyörű szép, okos, nagy, egészséges és kedves baba lett.
Én folyamatosan figyeltem és hallottam, hogy a légzése körül valami nincs rendben. Az orvosok az ellenőrzéskor, sőt a háziorvos is megnyugtattak, minden rendben, semmi baj sincs. Mígnem egy megfázás vagy légúti fertőzés után, amitől a babákat nem lehet megkímélni, nem akart meggyógyulni illetve fulladásos rohamai voltak. Ekkor a gyermekorvosunk beutalta a Mosdosi Tüdőgyógyintézetbe és ott alapos kivizsgálásnak vetették alá.
Tüdőtükrözés és allergiavizsgálat. A tükrözés megállapította, hogy fejletlen a tüdeje a korához képest. Államilag támogatott különleges gyógyszert rendeltek számára, amely erősítette az immunrendszert és tágította a hörgőket. Ezeket a gyógyszereket havonta kaptuk, csak tüdőorvosi hálózaton belül jutottunk hozzá, rendszeres ellenőrzés mellett. Sok-sok éven át használtuk őket eredményesen. Igaz, hogy azért volt még beteg, de már nem volt annyi fulladásos rohama (ami elég borzasztó) és a fertőzések is ritkábban jelentkeztek.
Bölcsődés, óvódás majd iskolás lett. Az élethelyzetek hasonlóak minden gyermek esetében, nálunk is. A rendszeres gyógyszerszedés jelentette a másságot, egyébként normálisan fejlődött. Az orvosok sokszor bíztattak, hogy csak idő kérdése és a gyermekünk kinövi a betegségét.
Egy évvel később ment iskolába. Születése szerint nem volt évvesztes, de kértük a halasztást, amit meg is adtak. Úszóosztályba irattuk, hisz tudnivaló, hogy az jót tesz a tüdőnek. A városban ez volt az első úszóosztály, amit még a Polgármesteri Hivatal is támogatott, hisz balatoni település vagyunk.
Kolos szépen megtanult úszni és én is sok időt töltöttem vele korábban is. Nagyon szerette a vizet. Igazi balatoni gyerek volt. Voltak olyan napok, hetek a strandon, hogy más dolgom sem volt egész nap, mint azt figyelni, feljön-e a gyerekem a víz alól. Szinte az egész napját kisebb megszakításokkal a víz alatt töltötte. Időnként aggódtam, ezeken a napokon, mert féltettem, nehogy valami baja legyen. Esetleg nem veszik észre, hogy ott van a víz alatt és megijesztik, stb, no meg azért ellenőriztem, vesz-e egyáltalán levegőt. Viccelődni szoktunk, hogy egyszer csak azt veszem észre, hogy kopoltyúja és úszóhártyája fog nőni.
Szép lassan azt vettem észre, pontosan nem emlékszem, hogy hány év alatt, szépen elmúlt ez a borzalmas kór. Kolos az első pillanattól kezdve érzékeny, változékony és álmodozó kisfiú volt. Kezdetben nem éreztem azt a szoros kapcsolatot közte és köztem, amit más anyák éreznek gyermekükkel való viszonyukban. Sohasem vagy ritkán tudtam megállapítani, mi a baja. Nem tudtam kitapasztalni a jelrendszerét, de inkább az a hatalmas kötelességtudat, hogy jól és pontosan lássam el és félelem, amelyről az előzőekben írtam, akadályozott meg abban, hogy ezek a szálak kialakuljanak.
Nagyon rosszul evő baba és kisgyermek volt (ami a mai napig nem változott). Sem gyümölcsöt, sem zöldséget nem eszik meg, a főfogás az életében nagyon sokáig a mesterségesen előállított vitaminok voltak és a hús. Most, hogy tinédzser, már nem tudom még annyira sem, mint régen befolyásolni, mit egyen.
Sokat küzdöttem magamban a gyerekneveléssel járó 24 órás "ügyelet" miatt. Állandóan fáradt voltam, főként ha jöttek a fulladásos, asztmatikus rohamok. Tökéletesen akartam teljesíteni az anyai teendőket. Egyszer saját felelősségemre hoztam ki a kórházból, mert annyira féltettem és azt hittem, csak én tudom tökéletesen ápolni. (Ez utóbbi, lehet hogy nem volt helyes.)
A házasságunk az édesapjával megromlott. Mindketten érzékenyen reagáltunk helyzetekre, én egy anyarobot voltam, ő pedig ebben a helyzetbe nem találta meg a módot arra, hogy az érzelmeinket reális irányba terelje. Úgy érzem, nem tudott érzelmileg olyat adni ebben a helyzetben, amely számomra fontos és megnyugtató lett volna. Talán itt merül föl az a kérdés, hogy az apának is fontos lenne az objektív szakértő segítsége. Sőt talán a párterápia! A férfiak sajnos elutasítják ezt a megoldást (vannak nők is), mert azt gondolják, hogy pszichiáterhez csak az elmebetegek járnak. Pedig nem! Azért kell pszichiáterhez fordulni, hogy az elme ne legyen beteg! Személyes tapasztalatom!
Én hagytam magam összeroppanni a környezetem és az általam okozott problémák súlya alatt. (Ekkor a gyermekem hároméves volt, tehát a nehézségek javán túl voltunk.) Orvosi-kórházi pszichiátriai kezelést kaptam egy ideig, és a mai napig (a biztonság kedvéért) igénylem a beszélgetéseket a pszichiáterrel.
Az, hogy a gyermekem ezeket hogyan élte meg? Sokat gondolkodtam rajta, az orvossal együtt, sőt gyermekpszichológust is kérdeztem. Én magam, nem sokat tudok róla egy-két emlékfoszlányon kívül, amelyekről mesél. Mélységeiben még nem látja a dolgokat, hisz most a nagykamasz életével van elfoglalva.
A lehetőségeimhez mérten igyekeztem jó kapcsolatot kialakítani a fiammal. Most, hogy nagyobb, gyakrabban pendülünk egy húron és én úgy érzem, most könnyebb vele. Sajnos az édesapjának a jelenlegi élettársa nem tartja tiszteletben azt, hogy anya vagyok. A fiam velük él együtt egy éve, és az ő hatásuk nagyban érvényesül a gyerekem mostani gondolkodásában. (Kommentár nélkül!) Én pedig minden este hálát adok a jó Istennek, hogy egészséges és okos a fiam!
És ismét itt jön az idő szerepe az életünkben! Tudom, hogy idővel a fiam is reálisan fogja szemlélni a helyzetet, vagyis az idő ismét nekünk dolgozik. Az idő a Barátunk! Az életünk során egyszerűen csak fel kell ülni a hátára és időben el kell kezdeni lazítani, hisz mindent megold, és a lehetőséggel, amelyet nyújt, okosan kell élni.
Erika
2001.04.03