„Kellett hozzá egy darab traumatikus kórházi szülés” – otthonszülésem története első rész

Nem részletezem, mi is történt akkor, mert nincs túlságosan kedvem felidézni. Legyen elég annyi, hogy egy egészen normálisan induló szülést sikerült tönkrevágni gyógyszeres (oxitocin, kábító fájdalomcsillapító, CTG-vel, háton fekve vajúdni 8 órán keresztül stb.) siettetéssel, és a végén vákuummal kellett világra segíteni a fiamat, mert engem annyira kiütöttek.

A gátseb pár hét alatt meggyógyult, de az anyasebem nem akart meggyógyulni. Szép lassan állt össze, hogy mi is történt azon a napon. Nyilvánvalóvá vált, hogy a testem tudta a dolgát, csak siettették a folyamatot, és valószínűleg a kábító fájdalomcsillapító miatt voltak légzési nehézségei a fiamnak, elmaradt az aranyóra, mert inkubátorba kellett tenni.

Amikor most nyár végén kiderült, hogy jön a tesó, egyértelmű volt: nem lesz fogadott orvos, az SZTK-ba járok terhesgondozásra, aztán ha itt az idő, egy dúlával beesünk az utcában lévő kórházba a kitoláskor. Elkezdtem dúlát keresni, de közben máshogy alakultak a dolgok.

Valahogy a neten szembejött egy hipnoszüléses szüléstörténet, ami iszonyatosan magával ragadott. Rögtön egy csomó videót is néztem a neten, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen van: csendben, nyugalomban szülő nőket láttam, akikből szinte csak kicsusszantak a babák. Ez kell nekem is, gondoltam, ezért félidőben elvégeztem egy ilyen tanfolyamot. Itt lehet arról olvasni, hogy mi a szösz ez.

A szülésre egyfajta spirituális eseményként tekintettem, és egyre erősebb nyomást éreztem gyomortájékon, amikor a kórházi szülőszobára, a kórházi gyakorlatra, és arra a 3 csodálatos napra gondoltam, amit a szülés után ott kell töltenem. Már nem tudtam elképzelni, hogy kórházban szüljek. A férjemet hamar meggyőztem. Tudtam, hogy a környezetemben lesznek majd olyanok, akik ÚGY fognak majd nézni rám, ha meghallják a tervemet, és lesznek, akik nem rejtik majd véka alá a véleményüket. Túléltem.

Az otthonszülés 2011 óta legális, rendeletben szabályozott. Csak engedéllyel rendelkező bábák kísérhetnek kórházon kívüli szüléseket és az is meghatározott, hogy a várandós nőknek milyen kritériumoknak kell megfelelniük ahhoz, hogy otthon szülhessenek. Valahogy rögtön szembejött egy bábapraxis, felhívtam J.-t, a „vezetőt”, elmentem az infódélutánjukra és megvolt a döntés: velük szeretném ezt a másodikat. Olyan bizalmat sugároztak mindannyian, azt éreztem, hogy na, igen, a közelükben el tudnék lazulni, és hát mi is kell egy jó szüléshez?

Jártam a felkészítőre, közben lelkiismeretesen csináltam a hipnoszüléses relaxációkat és sokat olvastam (3 könyvből készültem). Néha jöttek elbizonytalanító félelmek, de mindig jött rá megoldás is hamar. Néha egy véletlenül hozzám csapódott könyv, néha egy baráti beszélgetés, vagy egy jó megérzés formájában, de a bábáktól is tudtam kérdezni. Ezekből mindig arra következtettem, hogy jó úton járok. Elhittem, hogy képes vagyok megszülni a babámat. Elhittem, hogy a testem tudja majd a dolgát, és elbírok majd a fájdalommal is. Elhittem, hogy ez a világ legtermészetesebb folyamata, ami akkor hoz váratlan és gyorsan megoldandó feladatokat, ha beleavatkozunk. Nekem csak annyi lesz a feladatom, hogy átadjam az irányítást a testemnek, engedjem, hogy lefusson a szülős szoftver.

A bábapraxis által szervezett felkészítő nem olyan volt, mint a kórházban: egy doki kiáll és elmondja a szülés szakaszait, majd a végén körbevezet a szülőszobában, megmutatja az egy darab alternatív szobát (miért is nem ez a normál szoba, ugye?). A bábák az információkon felül beszélgetős köröket szerveztek, ahol a jelen lévő kismamák a felmerülő kérdéseiket, gondolataikat, félelmeiket oszthatták meg az anyasággal és a szüléssel kapcsolatban. Furcsa volt a gondolat, hogy vadidegen emberek előtt beszéljek a legmélyebb érzéseimről, de ez egy olyan elfogadó és nyitott közeg volt, hogy működött.

Még furcsább volt úgy várni a babád, hogy tudod, tényleg számíthatsz arra a pár emberre, bármi is történjék, melletted állnak, tényleg BÁRMIKOR hívhatod őket, nem fognak cserbenhagyni, és ami a legfontosabb: nem levezetik majd a szülésed, hanem kísérik. Bíznak benned és TÉNYLEG elfogadják a kéréseidet. A 30. hét végére egészen természetes lett ez a hozzáállás, és nem éreztem magam zavarban (szörnyű, mennyire hozzászoktunk a doktor úr majd mindent jobban tud” típusú kommunikációhoz).

Az SZTK-ban is elmondtam, hogy mi a terv, nagyon meglepődtem, hogy a terhesgondozóban nem tudnak semmit az egész otthonszülés rendszerről. Az utolsó hetek már nagy türelmetlenségben teltek, szülni akartam. Megkötöttük a szerződést, közeledett a kiírás napja, készségesen válaszolgattam az utcán, oviban a „nahát te még egyben vagy?” kérdésekre. Biztos voltam benne, hogy a terminushoz képest előbb érkezik majd a kicsi, de ő másképp gondolta.

J. jött CTG-t készíteni, és tartotta bennem a lelket. Akkor is, amikor elmúlt a kiírás napja, és a néha-néha jelentkező jóslófájásokon (bizony volt, hogy azt hittem, itt az idő) kívül nem sok minden történt. Lelkesen ittam a málnalevél teát, a terminus után már a bábateát is (vasfű, gyömbér, fahéj, szegfűszeg kombó), volt telihold, hidegfront, de az én kicsi lányom jól érezte magát odabent.

Két nappal a 41. hét betöltése előtti reggelen a családnál jóval korábban keltem. Netezgettem, és belefutottam egy cikkbe az otthonszülésről. Arról írt a cikk írója, hogy miért is volt jobb neki a második gyerkőcöt otthon megszülni. Semmi különös, de bennem elindított valamit. Elsírtam magam. És sírtam. Legalább egy órán keresztül. Mintha egy szelepet nyitottak volna ki bennem, minden eltemetett szomorúság kiszakadt belőlem. Azt hiszem, ott, akkor gyászoltam meg a kisfiam születését. És ott, akkor döntötte el a második, a kislányom, A., hogy itt az idő, Anyu készen áll.

Folytatás következik.