Az én történetem

A szülés igen furcsán indult – 2000. január 28-án elég rosszul éreztem magam nap közben, valahogy úgy, mintha menstruálnék. Késő délután megjelentek az első görcsök is – az első szélgörcsök. Hajnal kettőig biztos voltam benne, hogy csak székrekedés. Akkor azonban megváltoztak a fájások és rájöttem, hogy végre szülni fogok.

Hajnal 5-ig mászkáltam a lakásban, egyáltalán nem voltam álmos. Öt órakor felébredt a férjem és onnantól ketten szültünk. Reggel hétkor szóltunk a doktornőnek, hogy kb. 5 perces fájásaim vannak. A doktornő nem tudott kijönni – egy másik szüléshez ment épp –, így a szülésznő jött hozzám.

Miután megvizsgált és megállapította, hogy épp csak elkezdődött a tágulás, hívott egy dúlát – asszonytársi segítő, akinek már van gyereke -, és hazament.  Nagyon kellemesen telt a szombat, fájások voltak ugyan, de nem éreztem tragikusnak a helyzetet. A dúla és a férjem olajokkal masszírozták a derekamat, ami érzésem szerint le akart szakadni. Minden kérésemet lesték, nagyon kedvesek  és önfeláldozóak voltak.  Délután 4 óra felé jött vissza a szülésznő, akkor már két órája erős 2-3 perces fájásaim voltak.

Este 10-11 óra felé már kezdtem elveszteni a türelmemet – és az eszemet –, a fájások szinte egymást érték. Kérésemre a szülésznő megvizsgált és kiderült, hogy még csak 5 cm-re tágultam ki. Több vizsgálat nem volt a szülés alatt és utána sem – leszámítva a kis kézi ultrahangos magzati szívhangvizsgálót. A hátralévő 5-6 órát csak a férjem segítségével és csak egy kád meleg vízben tudtam átvészelni.

Két igen erős fájás között szinte elvesztettem az eszméletemet és nagyot aludtam. Sosem gondoltam, hogy 2 perc alatt ennyire kipihenheti magát az ember. Mintha egy éjszakát aludtam volna át. Sokszor belecsúszott a fejem a vízbe, akkor a férjem kihúzta és tartotta a kád szélén ülve.

Hajnal négykor a férjem már annyira elfáradt, hogy lefeküdt. Felkeltette a dúlát és a szülésznőt, akik addig aludtak egy kicsit. Alig 10 perc múlva szólt a dúla a férjemnek, hogy ez már a kitolási szak, jöjjön, ha nem akar lemaradni. Néhány nyomás után megjelent a magzatburok, amit a szülésznő a kicsípett. Nem sokkal később már éreztem a baba fejét is, ahogy feszített szét.

Ez volt a legfájdalmasabb része az egész szülésnek. A farokcsontomat teljesen elnyomta a helyéről a kicsi feje, szerencsére megtehette, hisz nem hanyatt feküdtem, hanem a kádban térdeltem. Már csak néhány nagy és fájdalmas nyomás volt hátra, és megszületett a baba.

Boldogan és nagyon kimerülten  - de nem fáradtan – öleltem magamhoz a kisfiút, akivel ennyit kellett dolgoznunk, hogy végre lássuk egymást. Levike nagyon sírt és hiába próbáltam megszoptatni. Miután a férjem elvágta a köldökzsinórt, megpróbáltam leülni, de nem tudtam a fájdalomtól. Viszont a kimerültségtől térdelni nem tudtam tovább, így amikor kb. 5 perc múlva visszaadta a férjem a kicsit, hogy szoptassam meg, nem tudtam tartani, féltem, hogy elejtem.

A lepény nem akart kijönni, így a szülésznő – már a szobában az ágyon – adott egy injekciót. Ez sem segített, így szóltunk a doktornőnek, hogy segítsen eldönteni, kórházba kell-e mennem, hogy kiszedjék a lepényt. Megérkezett a doktornő és kiderült, hogy a lepény levált és elakadt a húgyhólyagban. Viszont nem éreztem pisilési ingert és nem is tudtam pisilni – a lepény miatt.

Így a doktornő kézzel szedte ki a lepényt, ami szerencsére teljesen rendben volt. Gátmetszés nem volt ugyan, de két öltéssel össze kellett varrni  a gátrepedést - ezt azonban felszívódó cérnával tették, ami egy hét múlva kiesett. A varrás után lezuhanyoztam, hajat mostam és végre megpróbáltam megszoptatni a babát – ami délutánig nem sikerült, mert nem volt éhes.

Reggel kilenc körül már megérkeztek az első látogatók. Alvásra csak délután került sor, akkor is csak 1 órát tudtam aludni. Levente 3830 grammal és kb. 56 centivel született.

 Szommer Dea