Ne sírj, árt a babának! - mondták. Nem sírtam. Ez itt most mégis a szivárványbabám története

Konstans érzetem van a tematikus (világ)napok közül néhánnyal. Ott van például az anyák napja, amit imádtam. Különösen abban az 5 évben, amíg anyuka is voltam és nekem is volt anyukám. Ez így elsőre fura, tudom, hiszen anyukám mindig lesz, de olyan igazi, élő, tudjátok, akit bármikor felhívhatok, elmondhatom neki, hogy szeretem, megölelhetem, találkozhatok vele, felköszönthetem például anyák napján – hát olyan már nem. Szóval az anyák napja az ő halála óta nem is a kedvencem.

Aztán ott van a születésnapom. Idén volt a negyedik, amit Anyu nélkül tartottam, és most már ünnepeltem. Azelőtt… azelőtt valahogy nem volt ünnepnap. Hogyan ünnepelhetnék egy olyan napot pont anélkül a személy nélkül, aki nélkül konkrétan ez a nap nem jöhetett volna létre?

A szoptatás világnapja is hasonló – abban az évben, amikor nem sikerült, “fájt” ez a nap. Mint ahogy tudom, hogy sokaknak, akiknek még nincs kisbabájuk, fáj az anyák napja is. Szóval megkockáztatom: ezek a világnapok több csoportra osztják a világot az alapján, hogy éppen ki milyen életszituációban van.

A szivárványbabák napja is hasonló. Évekig azt sem tudtam, mit is jelent ez. Nem is foglalkoztam vele, elsiklottam felette. Pár éve, talán egy közösségi média posztból tudatosult bennem, hogy úristen, hát nekünk is van egy szivárványbabánk.

2013-ban, pontosan 10 éve kezdődött a mi szivárványbabánk története, amikor májusban kimondtam életem legnagyobb IGEN-jét a férjemnek. Tudjátok, jóban-rosszban, egészségben, betegségben. Utóbbit hamar megtapasztaltuk, mivel nyáron lett egy perforálás előtti sürgősségi vakbélműtétem. Nászút helyett másfél hétig kórházban voltam, oda járt be hozzám a férjem ápolni, mosdatni, látogatni, meg csak úgy látni, együtt lenni a feleségével. Aztán még hetekig lábadoztam otthon, friss házasként. Sebaj, gondoltuk, ha így, hát így, komolyan gondoltuk az ígéretünket: ami nem öl meg, az megerősít. Az összes közhelyet mantráztuk, miért is kellett ennek így lennie, ha már így lett. A lényeg: túl lettünk rajta, meggyógyultam, ráfordulhattunk életünk nagy közös projektjére, a családalapításra.

Az esküvő óta ugyanis arról beszéltünk, hogy minden szép és jó, boldogok és hálásak vagyunk, és isteniek ezek a sorozatmaratonokkal eltöltött vasárnapok, de azért mennyivel teljesebb lenne az életünk vasárnaponként a boldog gyermekkacajjal (ó, a boldog tudatlanság… :D … amikor még azt hittük, hogy egy gyerek csak kacagni tud. :D ).

Úgyhogy belevágtunk a babaprojektbe, hiszen miután a műtét után meggyógyulta, az SZTK-ban a nőgyógyász is azt mondta, semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy megpróbáljuk.

A testem készen állt. Csak a lelkem nem. Miközben ugyanis a szívem készült egy új lélek érkezésére, közben próbált elengedni egy másikat. Egészen pontosan imádott nagypapámat, akinek éppen hogy kimutathatóan pár hetes várandósan még el tudtam mondani, hogy dédunokája fog születni.

Nem volt egyszerű időszak, a Papa egyre rosszabbul lett, kórházba, vizsgálatokra kellett vinni, de közben magamra is figyelni. Ne emeljek, kíméljem magam. És amit a legtöbbször megkaptam, hogy sírni véletlenül se sírjak, mert az bizony árt a babának. Könnyű azt mondani, miközben az ember épp farkasszemet néz a halállal. De istenemre, én megpróbáltam, mert tudtam, a Papának már csak napjai vannak, ez a baba pedig mindig itt lesz, rá kell, hogy koncentráljak, most már rá kell vigyáznom. Nem szabad sírnom. Nem.

Nem sírtam akkor sem, amikor jött a telefon, hogy meghalt a papa. Neki most már jobb, már nem fáj neki, már jó helyen van.

Úgy képzeltem, hogy egy szép fehér felhőn ül, és onnan nézi majd, hogy növekszik a pocakom, és nézi majd a dédunokáját, akit annyira imádott volna.

Pár nap múlva volt a következő időpontom a nőgyógyászhoz. A legutolsó alkalommal nem volt szívhang, azt mondták, határeset időszak, ne aggódjak, de azért ne is éljem bele magam semmibe. Nem tudom, hogy nem lehet magam beleélni semmibe, amikor növekszik bennem a kisbabám, ezért én megpróbáltam. Neveken gondolkoztam, beszéltem hozzá és terveztem a következő nyarat, amit már vele tölthetek.

Tölthettem volna. Az ultrahangon ugyanis nem volt szívhang. Pedig most már biztosan kellett volna lennie. És változás se volt. A kis „zsákocskánk” egy millimétert nem nőtt. Hogy ezután mi történt, eléggé homályos. Az orvosnak sietnie is kellett, mert sokan vártak kint. A nővérek próbáltak nagyon kedvesek, megértőek és tapintatosak lenni. Na erre emlékszem: amikor harmadjára kérdeztem ugyanazt, akkor is olyan szépen válaszoltak.

„Akkor be kell mennem a kórházba, és ott majd műtéti úton eltávolítják belőlem a kisbabámat?” „Igen”- mondták, ha csak addig a természet nem intézi el magától. Amit eddig tiltottak, a cipekedést, a forró fürdőt, most erősen javasolták. Két karton vizet vittem fel a második emeletre, sírva, hátha. Mindhiába.

Kiérve a parkolóba aztán a kocsiban kijött minden.

Elhullajtottam az összes könnycseppet, amit addig nem volt szabad. Már mindegy volt. Ezekkel a könnyekkel már nem ártottam senkinek.

25 éves voltam. Egészséges, fiatal lány. „Mit rontottam el?” - kérdeztem az orvostól.

Újságíró vagyok, minden helyzetre van egy kérdésem. És mindenre tudni akarom a választ. „Hiszen vigyáztam. Nem sírtam. Pedig lett volna okom…” Elmondta, hogy ilyen jellegű trauma is okozhat vetélést. De ne hibáztassam magam. Minden negyedik terhesség végződik vetéléssel.

Micsoda?? És erről nekem miért nem mesélt még soha, senki? Miközben aztán kiderült, hogy az én környezetemben is nem egy ilyen történet volt.

Hát ezért jók ezek a világnapok. Mert bármilyen fájdalmas is, még tíz év után is zokogva gépelek és élem újra át az egészet. De ha te, épp ilyenben vagy, vagy épp kezdtek belevágni a családalapításba, jó, ha tudod, hogy ez is megtörténhet.

Nem a legrosszra kell gondolni, nem a legrosszabbra kell felkészülni. De meg kell tanulnunk együtt élni azzal, hogy a ’velem ez nem történhet meg’ is megtörténhet veled.

Ma már háromgyermekes anyuka vagyok. A nagyoknak meséltem is az első babánkról. A fiam szerint ő is fiú lett volna, így nem csak húgai, hanem egy bátyja is lenne. Van.

Most már úgy képzelem, hogy egy szép fehér felhőn ülnek, a Papám és a babánk, és onnan néznek minket, és lennének pont annyira szívesen itt velünk, mint amennyire erre mi is vágyunk.