Másodlagos meddőség

Másodlagos meddőség  

1995-ben, az esküvőnk előtt 2 héttel derült ki, hogy babát várok. Nagyon örültünk, hiszen úgy terveztük, hogy rögtön gyermeket akarunk.9 hónapig a föld felett jártam, szinte problémák nélkül viseltem a terhességet. Az én drága kisbabám Anyák napja reggelén mozdult meg először, tudatosítva bennem a létezését. Ezután még 20 hétig élvezhettem a világ legcsodálatosabb érzését, a magzatmozgást!

Szeptember 25-re voltam kiírva, de Petikém csak 30-án gondolta úgy, hogy világra jön. A jóslófájásaim észrevétlenül átalakultak igazi szülési fájásokká. Fél 4-kor vettek fel a szülőszobára, 2 ujjnyira tágult méhszájjal. Fél 8-kor az orvosom Dr. Székely Péter burkot repesztett. Beindultak a dolgok és olyan volt mintha gyorsvonatra szálltam volna. Mivel a Férjem nem mert bejönni a szülőszobára-így egyedül kellett megbirkóznom a fájásokkal. A gyötrelem nem volt hiábavaló, mivel 9 órakor megszületett Peti fiam 3900 grammal és 57 cm-rel. Tulajdonképpen másfél óra volt a FÁJDALOM, de úgy gondolom ennyit azért lehet tolerálni. És, hogy milyen volt a baba? Gyönyörű. Fekete haj, kreol bőr és sötétbarna szem.

 Tulajdonképpen a szülésről nem maradtak bennem szörnyű emlékek, de a gátvarrásról annál inkább. Mivel tudtuk, hogy nagy lesz a baba, jókora gátmetszésem lett-de nekem ez nem volt elég. Továbbrepedtem, nem is kicsit. ISZONYAT volt a varrás! A szokásos 3-4 öltés helyett nekem 13 külső varratom volt. Aki már szült, annak nem is kell ezt kommentálnom.6 hétig ülni nem tudtam és még a mai napig érzékeny.

A Petikéből remek kissrác lett. Ő amolyan „igazi” fiú, eleven, rohangálós, nagy mozgásigényű de mindezek mellett nagyon szép lelkű, „mérleg” gyerek.

Szerettünk volna egy kistesót Pepének, de a 15 hónapig szedett Marvelon gondoskodott róla, hogy ne menjen minden simán. Petikém másfél éves volt amikor abbahagytam a gyógyszert, kivártuk a 3 hónapot és próbálkoztunk. Mivel hőmérőztem magam már akkor feltűnt, hogy valami nincs rendben. Nos, kiderült, hogy nincs peteérésem, sőt értékelhető méhnyálkahártyám se. Kb. 8-10 hónapig kaptam kezeléseket (Clostilbegyt), de eredménytelenül. Utána agykontrollal próbáltam segíteni magamon és ’98 nyarán terhes lettem. Az örömöm mérhetetlen volt.

Nagyon vigyáztam magunkra!! A 12. hét környékén már éreztem, hogy a méhem kiemelkedett a kismedencémből és puha „dudorként” tapintottam a terhességet. UH vizsgálatra hívtak a 13. héten és ekkor ért a megsemmisítő hír: egy életjelenséget nem mutató embrió látható. Egyik pillanatban még minden csodás volt a másikban minden szörnyű!! 2 nap múlva kellett mennem abortusra. Mint kiderült, a méhem normális 13 hetes terhességnek megfelelő volt, csak a magzat nem volt kifejlődve. Ekkor már hetek óta élettelenül feküdt a magzatvízben. Hetekig sirattam a kisbabámat.

Ezután 1 év várakozás. Semmi. A diagnózis egyértelmű volt: másodlagos meddőség.

Közben, ahogy múltak a hónapok teljesen felőrlődtem. Lelkileg már alig bírtam, ciklustól-ciklusig éltem és minden menstruáció egy újabb pofonként ért. Nem beszélve arról, hogy évekig nem szabadon választott időpontban éltünk házaséletet, hanem amikor „kellett”. Hát sok öröm nem volt benne, az biztos!

Egy petevezeték átfúvás és újabb 6 reménnyel teli hónap után, az orvosom: meddőségi szakrendelésre irányított. Soha nem hittem volna, hogy egy egészséges gyerekkel a hátam mögött a meddő nők táborát fogom erősíteni.

Itt belevágtunk a sűrűjébe, jött a kemény hormonkezelés. Kb. 4 hónapig feleslegesen szúrkáltattam magamat. Újabb módszer következett: inszemináció. Ekkor bekerült az első homokszem a gépezetbe; kiderült, hogy a Férjemnek kevés a spermaszáma. Lehet hogy, évekig nem csak engem kellett volna kezelni??

„Egy kis multivitamin és a literszámra ivott mézes tea talán meghozza a várt eredményt és növekszik a spermaszám”-hát, nem igazán növekedett. Azt mondta az orvosom, hogy ilyen értékekkel szinte 0% esélye van egy természetes fogantatásnak, hiszen ennyi sperma még az inszeminációhoz is kevés. Kétségbeesés... majd újabb reménysugár: lombik program.

Kihagytunk egy ciklust, nem kaptam semmilyen gyógyszert, mindössze két vérvételre és két UH-ra voltam hivatalos. (Itt mindent rendben találtak.) Közben sugárzó arccal váltottam ki a méregdrága hormoninjekciókat és lelkiekben készültem a lombikbébire.

Menstruációt soha így nem vártam, mint abban a bizonyos januárban. Vártam, mert úgy éreztem, hogy, végre elindulhatok egy olyan úton, ami végén egy kisbaba vár és végre beteljesülhet a vágyam ill. az akkor már 5 éves Petikém álma: egy kistesó. Minden percben figyeltem magam, hogy mikor látom jeleit a havivérzésnek, hogy minél hamarabb elkezdődhessen az injekció-kúra, és 1 lépéssel közelebb kerüljek a bébihez.

És ekkor megtörtént a CSODA.

Zokogtam örömömben, amikor 5 nap várakozás után pozitív lett a terhességi tesztem. Megfogant egy új élet, pedig semmi esélye sem volt!

Hormonok, injekciók és orvosi beavatkozás nélkül.... kisbabát vártam.

(Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a terhességem kezdete előtt kb. 3 hónappal kivették a Férjem manduláját. Valószínű, hogy addig gócként volt jelen a szervezetében és ez gátolta meg a rendes spermiumtermelődést. )

Évekig azt hittem, hogyha végre teherbe esem, én leszek a legboldogabb ember a világon. Mekkorát tévedtem..!! Az öröm helyett rettegtem. Iszonyúan féltem hogy elvetélek. A 13. hétig szinte depressziós voltam a szorongástól (a 6. és a 10. héten véreztem egy kicsit, ami csak fokozta a félelmemet).

A 20. héten kiderült, hogy ismét kisfiúnk lesz.

Problémásabban telt a 40 hét mint Petivel, de örültem, hogy végre van kiért viselnem a kellemetlenségeket. A magzatmozgás csodás volt, imádtam amikor Levykém rugdosott!!

A terhesség egészét végigkísérte egy súlyos probléma. A magzat végig harántfekvésben helyezkedett el, de reménykedtünk, hogy a hetek előrehaladtával majd változtat a fekvésén. Sajnos nem tette. Mivel ebből a fekvésből spontán megszületni lehetetlen, egyenes út vezetett egy császármetszés felé.

2001 nov. 7-én –4 nappal a kiírt időhöz képest-hajnali 3-kor elkezdődtek a fájásaim. Fél 5-kor vettek fel a szülőszobára. 5 órakor megvizsgált az ügyeletes orvos és közölte: a méhszáj eltűnt, és a baba fejvégű fekvésben helyezkedik el. Nagyon-nagyon örültem! A fogadott orvosomnak Dr.Bodnár Bélának igencsak sietnie kellett befelé, mivel a babát csak a burok tartotta vissza. Nem mondom, hogy nem fájt visszatartani a tolófájásokat (..azokat amúgy is lehetetlen, és csak egy férfi kérhet ilyet az embertől...) de hihetetlen volt számunkra a Férjemmel (aki ezt a szülést semmiért ki nem hagyta volna), hogy csak percek választanak el minket a Kicsitől.5 óra 20-ra benn volt az orvosom-burkot repesztett és 5 óra 38-kor felsírt Levente, 4020 gr-mal és 54 cm-rel. Mindez az első fájástól számítva 2 és fél órával.

4 év sikertelenség után végre magamhoz ölelhettem azt a gyermeket, akiért annyi könnyet hullajtottam, és akit annyira de annyira vártunk!

 Az érzés leírhatatlan volt!!!

(A gátvarrástól nagyon féltem, de hála Istennek közel nem volt olyan rémes, mint előzőleg.)

Nos, ez az én kis 0 %-os gyermekem jövő hónapban lesz 2 éves.

Ugyanolyan eleven, mint a Bátyja volt ennyi idős korában. Imádnivaló tündér.

Hát így történt, hogy a srácok között a tervezett 2,5- 3 év helyett 6 év lett a korkülönbség. Sok mindenen keresztülmentünk, de megérte.

A szívem mélyén még vágyom egy kislányra, és ki tudja mit hoz a jövő..? Mindenesetre a fogamzásgátlót messziről elkerülöm (miután minden bajomnak az volt az okozója!). Remélem, hogyha úgy döntünk, hogy megpróbálkozunk egy harmadik gyerkőccel, az Égiek kegyesebbek lesznek velünk és minden stimmelni fog! 

Csonkáné Pinczés Hajnalka
2003.10.13