Várandósak és terhesek

Jómagam a mázlista típusba tartozom. A gyerekkel egy hete voltam terhes, mikor már sejtettem, hogy valami megváltozott, majd az egész kilenc hónap alatt két hányingert kellett csak elszenvednem – de hányást egyet sem. Nem voltam különösebben fáradékony, sőt, kirobbanó formában éltem egészen a szülésig. Nem kínzott magas vérnyomás, cukorbetegség, fehérjevizelés sem, minden értékem tökéletes volt – még az egyébként béka segge alatt teljesítő vasam is, gyógyszer nélkül.

Vígan futottam nyolc hónaposan a villamos után is, és csak egyszer feküdt rá valami idegre a gyerek úgy, hogy sajgó fájdalmat érezzek minden lépésnél. A szeméremcsontom sem akart szétrepedni, bár a bokám gyakrabban és könnyebben kifordult, mint azelőtt. Még az aranyér és a terhesség során oly gyakori székrekedés is elkerült. A szülőszobára úgy kerültem, hogy előtte való nap még dolgoztam, és meg voltam róla győződve, hogy otthon megölne az unalom.

Jó, voltak apróbb kellemetlenségek: egyszer eleredt az orrom vére, picit alacsony volt a vérnyomásom, időnként vérzett a fogínyem, és a harmadik trimeszterben sokszor banánt kellett vacsoráznom, hogy az estére cseppet püffedt bokáimat helyrepofozzam reggelre. Pattogatott kukoricával kellett csillapítanom a gyomorégésemet. A terhesség elején nyilalló fájdalmakat okoztak a táguló méhszalagjaim, és a hormonváltozások miatt elég gyakran fájt a fejem. És egyszer oldalba bokszolt a gyerek alvás közben, mert nem tetszett neki, ahogy feküdtem. És el ne felejtsem: olyan szaglásom volt, mint egy vérebnek. Este is meg tudtam mondani, ki mit evett ebédre. És elviselhetetlennek találtam a cigaretta és a kávé szagát.

De mindezek múló kis ügyek voltak – mondhatnám azt is, hogy valóban áldott állapotban voltam -, és igazán eltörpültek például amellett, hogy anyám engem várva végighányta a kilenc hónapot. Hányt az elején, aztán a második trimeszterben, és a harmadikban is. Sőt, a vajúdás közben is. Ha számára undorító ételt kapott a menzán, a kollégái előtt dobta ki a taccsot. Ha büdös ember szállt fel a buszra, akkor ott. Még a napi hűtőszekrény takarítás sem védte meg az otthoni rosszullétektől.

Amikor az unokáját vártuk, megkérdeztem tőle, ő beszélt-e hozzám a terhessége alatt. Nemleges válasza először meglepett – sőt, kicsit igazolva is éreztem magam, lám, talán ezért nem olyan mély közöttünk az anya-gyerek kapcsolat -, de később rá kellett jönnöm: valószínűleg két hányás között inkább a megkönnyebbüléssel volt elfoglalva, nem a becézgetésemmel.

Barátnőm kislánya már akkor alaposan széttúrta anyja szeméremcsontjait, mikor a szülés még a távoli láthatáron sem volt. Szülés után a helyzet odáig fajult, hogy gyakorlatilag a járás is lehetetlen küldetésnek tűnt neki pár hétig. Szerencsére azóta rendeződött a dolog.

Az egykori kolléganőmnél pedig a terhességi cukorbetegség keserítette meg a mindennapokat: több hetet kórházban töltött, mire be tudták állítani neki rendesen, és nemcsak diétára kényszerült. A terhesség végéig inzulinoznia kellett magát.

Azt gondolom, hogy az a kismama sem feltétlen várandósságnak éli meg a szülésig eltelő időt, aki mondjuk 12. hetesen kórházba kerül, és felpolcolt lábbal szigorú fekvésre ítéltetik. Mert bár nyilván a magzata iránt érzett aggodalma és szeretete miatt elviseli a helyzetet, de nem fogja esetleg olyan felhőtlenül élvezni a hátralévő hónapokat, mint mi, szerencsésebbek.

Szerintem az, hogy ki hogyan éli meg és milyennek ítéli a maga terhességét-várandósságát, mindenkinek a magánügye. Hogy jól vagy rosszul viseli a szülés előtti kilenc hónap viszontagságait, sok mindentől függ, többek között a szerencsétől is, és ostobaság lenne azt gondolni, hogy ennek bármi köze vagy befolyása lehet majd arra, milyen anya válik belőle vagy mennyire fogja szeretni a gyerekét. Sőt, valahol mélyen ficánkol bennem egy olyan gondolat is, hogy minél terhesebbnek érezte valaki a maga várandósságát, már csak azért is igazán erősen fog kötődni a gyerekéhez – hiszen mi mindent kiállt érte!

Ti terhesek vagytok/voltatok, várandósak, vagy áldott állapotnak éltétek meg a babavárást?