Terhesnapló 6. - Hajsza oltás után

Hétfőn influenza-oltásra jelentkeztünk. Itt olyan rendszer van bevezetve, hogy a felnőttek a szokásos injekció formájában kapták meg a védőoltást, a gyerekek pedig orrspay formában. Ilyenről egészen idáig nem is hallottam, még ősszel kaptam az értesítő levelet, hogy vigyem Molly-t védetni.

Abban az időben utaztunk haza, így akkor nem kaphatta meg, visszatérés után pedig szinte folyamatosan beteg volt, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Tehát mostanra időzítettem úgy, hogy ő is, és én is egyszerre kapjuk meg az adagunkat. Nem igazán rajongok a tűkért, legyen az vérvétel, vagy oltás. Még gyerekkoromban alakult ki ez a fóbia – akkoriban sokszor vettek tőlem vért, vérszegénységre gyanakodva. Véletlenül sem sejtették, hogy nekem alapjáraton fakó, fehér a bőröm, teljesen felesleges ezért döfködni. És a vénáim is egész mélyen ülnek, nehezen találták el eddig elsőre.

Szóval oltás: délután 15.20-ra volt időpontunk. A háziorvos recepcióján eligazítottak, hogy fáradjunk át arra a részre, ahol a nővérek és védőnők dolgoznak, az épület másik felébe. Ezt is találgatás alapján mondták, nem voltak abban biztosak, hogy ki adja az oltást. Húszperces várakozás után gondoltam, visszamegyek a recepcióra és megkérdezem, ugyan miért is kell ülnöm egy kihalt váróban, ahol a madár sem jár. Egy barátságtalan és goromba nő - a maga módján, ugye – „elmagyarázta”, hogy márpedig ők ezen az oldalon védőoltással nem foglalkoznak, menjek vissza oda, ahová küldtek eredetileg. Már kezdtem begurulni. Ha maga a várakozás nem lett volna elég, az attitűd feltette az i-re a pontot.

Látta egy védőnő, hogy idegességemben majd felrobbanok, maga is csodálkozott, hogy a kollégái mennyire semmibe veszik, hogy teljesen feleslegesen várakozom egy olyan helyen, ahol nem is kellene. Kerített egy nővért, aki eljött velem vissza a recepcióra, és elmagyarázta az okosoknak, hogy én már időközben negyven perce várok ott, ahol nem fognak ellátni, és sürgősen oldják meg, hogy az oltást beadják nekünk.

Láss csodát, tényleg rossz helyre küldtek, és azon az oldalon kellett volna várakoznom, ahol állítólag „ilyesmivel nem foglalkoznak”. Egy óra múlva végeztünk is. Nekem mára múlt el az izomfájdalom a karomból, Molly pedig múlt éjszaka belázasodott, nem is vagyok már biztos abban, hogy jó ötlet volt-e ez az oltás. Annak viszont örültem, hogy ha már beadattam a gyerekemnek az oltást, nem kellett a kicsi karját meggyötörni a tűvel, hanem el lett intézve a dolog két „spriccentéssel”. Ma már csak hőemelkedése volt a kis angyalkámnak, a kedve is jó, az étvágya szintén, szóval próbálok nem paramamiskodni.

Karácsonyi ajándékok csomagolását nem hiába húztam-halasztottam, közel másfél órát görnyedtem a földön, mire mind becsomagolásra került. Odabent sem díjazták az ötletemet...

A pocak növekedésével járó derékfájás is kezd egyre kellemetlenebb lenni, az egyik hosszabbra sikerült nap után kénytelen voltam bevenni egy fájdalomcsillapítót. Próbálom meggyőzni magam, hogy lesz ez még rosszabb is, ne nyivákoljak ennyire korán.

Ma délután feldíszítettük az idei fenyőfánkat. Belegondoltam, hogy legutóbb akkor állítottunk fát, mikor még Molly a pocakomban volt. Az utóbbi két karácsonyt vagy a férjem szülőhazájában töltöttük, vagy otthon, Magyarországon. Mindenesetre remélem, hogy nem kell még három évet várni a következő itthon töltött karácsonyra – kellemes és meghitt hangulatot áraszt magából a szép fa.

Kívánok mindenkinek gyönyörű, fenyő és mézeskalács illatú, „fátfelnemgyújtós”, betegségmentes, csodaszép Karácsonyt!

Léna