Terhesnapló 6. - Baba-mama kapcsolat

Egyből kivert a víz, hogy mi jöhet még, mi van a gyermekemmel? Hozzátette, hogy próbáljak meg ne aggódni – ehhez már kicsit késő volt -, biztos nincs „akkora baj”, mivel ő nem talált semmi olyasmit szerdán, ami miatt aggódni kellene.

Hétfő délutánra kaptam az időpontot, ami azt jelentette, hogy ismét hülyére idegesítettem magam hétvégén. Most még keresgetni sem tudtam neten, hogy mi lehet a gond, mivel nem mondták. Tudom, az internet sem lett volna a legjobb eszköz ennek felderítésére, de utálok kérdőjelek között őrlődni napokig. Kérdem én: mikor lesz már vége az örökös féltésnek? Ja, hát persze. Majd ha legalább 18 éves elmúlt.

Hétvégén volt időm eltűnődni azon, hogy miként élem meg a két terhességet. Molly-val minden simán ment, az összes terhestünet előjött nálam, talán túl sokat is kaptam belőle, de sosem volt plusz jelenésem a kórházakban. A tesó esetében maga a terhesség álomszerű, már-már idillinek mondható, de tavaly augusztus óta félelem tölti be a mindennapjainkat.

Viszont így már olyan kötődés alakult ki köztem és a baba között, amit eddig még nem éltem át. Félteni olyasvalakit, akit „nem is ismerek”. Még megfogalmazni sem lehet az érzést. Azt viszont tudtam-éreztem, hogy nem történhet vele semmi baj. Hiszen oly sok mindenen keresztül mentünk már együtt. Erős baba és egészséges. Annak kell lennie.

Hétfőn már pozitív energiával feltöltődve jelentem meg az edinburghi klinikán. Hatalmas kórház, szép, tágas és világos. Maga a hely is kellemes érzetet sugárzott, már amennyire persze egy kórház azt nyújthat. Arra gondoltam, hogy ebben a kórházban sokkal szívesebben szülnék, mint a helyiben. Egyből fel is vetettem az ötletet a férjemnek, aki nem örült, mert mikor Molly-t szültem, még a fővárosban laktunk, és mikor beindult a szülés, átirányítottak abba a kórházba, ami a jelenlegi városunkban van. Nincs túl messze Edinburghtól, viszont elég messze volt ahhoz, hogy a látogatási időket kettesben töltöttem Molly-val, mert apa nem tudott hozzánk kijönni. A párom nem szeretne most fordított helyzetbe kerülni. Csak lenne már május...

Szóval ott feküdtem az ultrahang asztalon, miközben szakértői szemek pásztázták a monitor képernyőjét. A Kicsi már nem igazán díjazza az efféle műveleteket, felgömbölyödve, kezecskéit az arcába temetve bújt el mindenki elől. Olyan szép, hogy lehetne pont ő beteg? A vizsgálat után közölték velünk, hogy a babának úgy tűnik, hogy spina bifida occult-ája van, ami a nyitott gerinc egyik, legveszélytelenebb formája.

Ebben az esetben nincs seb a háton, az idegek épek, és a baba végülis teljesen egészséges, hiszen ez nem lesz befolyással az életére. A népesség 10-20%-ának van ez a rendellenessége úgy, hogy arról tudomásuk sincs, majd esetleg felnőttkorban derül ki egy rutin rötgen felvételről. A diagnózis még kérdőjeles volt, ezért elküldtek MRI-re. Azt mondták, hogy konzultálnak egy orvossal, majd telefonálnak az időponttal. Tegnap egy szülésznő hívott, aki azt mondta, hogy nem lesz szükségem MRI-re, az orvos véleménye szerint minden rendben van a babával, majd csak egy rutin ultrahangra kell visszamennem január 29-én.

Már annak is örültem, hogy a babámat EGÉSZSÉGESSÉ nyílvánították, nem bántam volna az MRI-t sem, viszont megnyugtatta a lelkemet a tegnapi hívás. És mennyire érdekes, hogy az előző cikkemben pont a spina bifidát említettem... Az anyai szív mindent megérez!

A mai napon töltöttem a 22. hét ötödik napját. A Kicsi egyre erősebb, egyre magabiztosabb a mozgása odabent, és ami a legfontosabb, hogy nekünk ő így tökéletes, okozzon pindur létére bármilyen galibát.

Léna