Az anyai megérzések
Aki ragaszkodik a tudományos bizonyítékokhoz, szereti a kutatásokat vagy egyszerűen csak kiütést kap a lelki dolgoktól, az most zárja be a cikket. Mert a következőkben tökéletesen tudománytalan, bizonyítékokkal alá nem támasztott, mégis, meggyőződésem szerint létező dologról – vagy inkább képességről – lesz szó: az anyai megérzésekről.
Ha nem is hittem bennük, de mindig figyeltem a megérzéseimre: emberekkel, munkával és egyebekkel kapcsolatban. Ha felülbíráltam őket, sokszor kiderült, rosszul tettem, alapos hasra esés lett a vége általában. Mostanra olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek megszüntették minden bizonytalanságomat: megérzések márpedig vannak, és érdemes hallgatni rájuk. Főleg az anyai megérzésekre.
Kezdődött azzal, mikor egy szép októberi napon úgy éreztem, nem vagyok egészen egyedül. Senki sem volt körülöttem, de én nem is a külvilágban éreztem társat, hanem a testemen belül. Olyan furcsán másnak éreztem a hasam. Még bőven volt időm a következő vérzésemig, így nem sok értelme lett volna terhességi tesztért rohannom a patikába. Így inkább csak figyelgettem magam pár napig, aztán elmondtam a gyanúmat az Embernek is. Közben viszont már abban a tudatban, hogy babánk lesz, nem ittam egy kortyot sem, és minden egyéb tekintetben próbáltam úgy élni, hogy az a lehető legoptimálisabb lehessen egy embriónak is.
Úgy 8 nap múlva kellett volna megjönnie, de semmi. Vártunk még két-három napot, de még mindig semmi. Vettem egy tesztet, este kicsomagoltam, és gyakorlatilag az első pár csepp vizelettől kivágódott rajta a két csík. Anyám, tényleg terhes vagyok!
A következő hasonló eset is a terhességhez kötődik: valahogy az elejétől kezdve meg voltam róla győződve, hogy lány lesz. Pontosítok, részemről kétség sem férhetett hozzá, hogy lány lesz. Így amikor az Ember később a nagy hasamat simogatva úgy szólította, hogy „Tökikém”, mondtam neki, hogy szerintem hanyagolja, ha nem akarja megbántani. A gyerek akkoriban szégyellősnek mutatkozott, az istenért sem akart úgy feküdni, hogy a szonográfus az ultrahangon láthasson is valamit. Mondjuk, én nem is ragaszkodtam volna hozzá, de az apja igen.
A 36. héten sikerült csak elcsípni alulnézetből, a doki nekem nem mondta meg, mit lát, csak az apjának írta ki a képernyőre. Aki ettől kezdve olyan tejbetök módra vigyorgott, hogy hazáig ki kellett húznom belőle az igazságot. Hát nem tévedhettem, olyan nincs, hogy úgy érzem, lányom lesz, aztán mégiscsak fiú! De nem tévedtem, immár orvosilag is alátámasztották, hogy helyes volt a megérzésem.
És ez a dolog - nálam legalábbis - működik azóta is. Megérzem még az első tünetek előtt, ha beteg lesz a gyerek, megéreztem, ha komolyabb baleset érte a távollétemben. Sokszor azt is megéreztem az ágyamban fekve, félálomban, ha rosszat álmodott, nyugtalanul aludt a maga szobájában.
És ezt nem tudom hormokkal vagy bármi mással magyarázni. Ikreknél bizonyítottan van egyféle egymás iránti érzékenység, intuíció, sokszor még akkor is, ha külön nevelkedtek és nem is tudnak egymásról. A nőgyógyászom pedig a terhesség alatt sokszor elmondta, hogy véleménye szerint a nők anyai megérzései valósak és fontos odafigyelni rájuk.
Ti mit gondoltok? És milyen megérzéseitek vannak anyaként?
Ha tetszett a cikk és van kedved, csatlakozz a Babanet Facebook rajongói oldalához is!
Szilágyi Diána, 2011. szeptember 29.
Babanet hozzászólások(8 hozzászólás)
Engem erre nagyon megtanított az élet az első fiamnál, aki egész nap csak sírt, de tényleg, 24 órából mondjuk 20at, és nem azért tűnt ennyinek, mert első gyerek volt, vagy túl fáradt voltam, vagy rettenet volt maga a szülés. Két védőnő és öt orvos küldött haza 8 hét alatt, hogy nyugodjak meg, csak én vagyok kicsit elcsigázott, a gyerek meg hasfájós, ki fogja nőni, hízni hízott, ezért gyakorlatilag le se sz.... minket. Nos, a 6. orvos a 9. héten közölte egy szerdai napon hogy szűkebb a gyomorszája mint kellene, nem szokott-e bukni, vagy hányni. Mondom neeeem, csak nagyon nagyon keveset eszik, 4 óránként max 60 ml. Akkor mondta először egy doki hogy figyelgessem. Másnap, annyira emlékszem, csütörtök este 6 felé dédiéknél 2 órával kaja után sugárban hányt, életében először, pénteken egész nap hányt, semmi nem maradt meg benn és még akkor az ügyeletben éjjel fél1kor meg kellett műteni, gyomorszájszűkölettel, mert annyira elzáródott, hogy nem ment tovább a kajci a gyomrából. De ha nem járok utána és nem csinálok magamból komplett idiótát heti min. egyszer, soha nem jutok el ehhez a dokihoz, aki először komolyan vett...szóval igen, egyszerűen VAN anyai megérzés és nem szabad nem odafigyelni arra amit súg!
Én úgy gondolom, hogy az anyai megérzésnél nincsen jobb, ha arról van szó, hogy valami baja van a gyerekemnek. És igen, ki kell járni, ha azt gondoljuk, hogy a gyerekünknek baja van. Főleg, ha még nem tudja elmondani. Más úgy sem teszi meg helyettünk!