Soha fel nem adni

Soha fel nem adni  

A  kálváriánk sem mai kezdetű, úgy is mondhatnám, penészes szélű, de piskóta.
1998.év elején  kimaradt a menstruációm, ami nem volt új dolog, soha nem menstruáltam időre. Tudtam, éreztem viszont, hogy ez más. Érdekes az egész misztériuma, hiszen az ominózus összebújás után, az akkor még csak barátom, férjem, megjegyezte, ebből tuti gyerek lesz, én meg csak mosolyogtam, á dehogy, pedig TUDTAM.
A lényeg, hogy terhes lettem, én aggódtam, őrlődtem, nem fogtam fel, sodortak a dolgok. A párom nagyon tudatos volt, rám bízta mit teszek, mert Ő nem szeretné, hiszen 8 hónapja voltunk csak együtt egy nagy kibékülés után pár héttel, erre alapozni nem lehet. Mégis hogy dönthettem volna, hisz felfogni sem tudtam, hogy lapul valaki a hasamban. Álmodtam, szörnyű mégis csodálatos álom volt az egész és szégyenletesen naiv. Sírtam, amikor az abortusz előtt felrakták a tágítót. Sírtam, fohászkodtam magamban az Istenemhez, az anyukámhoz, mindenkihez, hogy valaki segítsen, vigyen el innen, engedje, hogy a babámat felneveljem, vagy ébresszenek fel, hogy ez nem is velem történik, ez mással, ez nem ennyire itt van, ez másé. Nem bírtam el a súlyát, roppantul nem éreztem át, hogy az aki feloldozhat a bűn alól, az én vagyok egyedül magamnak, én tehetem csak, hogy leállítom, hogy nem folytatom, hogy véget vetek. Véget vetettem, de nem azt tettem, amit kellett volna, hanem megölettem a gyermekem. Nem tudtam még akkor, hogy a kicsi szíve már dobog, hogy mennyire ki van fejlődve, hogy hangtalanul sír már a cseppem, nem tudtam, felfogni, hogy az életem legnagyobb hibáját követem el, és beleavatkozok egy olyan dologba, ami elrendeltetett. Sokszor sirattam már azt a gyereket, mindig amikor eszembe jut a kínok kínját élem meg, ordítanék, hogy visszaforgassam az időt, esedezem, hogy megtudjanak nekem bocsátani, hogy én bocsássak meg magamnak. Rettenetesen szégyellem és nagyon sajnálom.
Azóta gyereket szeretnék titkon. A férjem 2001 augusztusában, az esküvőnk után bólintott rá. Ha így nézzük, 3 éve szeretnéNK babát, ha nem így nézzük, akkor 6 éve szeretnéK babát. Lehet bárhogy nézni, minden idő sok, amit az ember az anyai ösztönökkel elhalmozva gyerek nélkül él meg. Szóval 2001-ben elkezdtünk egy kivizsgálást, aminek se vége se hossza nem lett, mert minden orvos kicsit belekontárkodott, megtömött hormonnal, de az (most már tudom), alapvető vizsgálatokat valahogy kifelejtették. Nem volt a férjemnek vizsgálat, nem volt nekem petevezeték átjárhatósági, csak naivitás volt, de az nagy, bíztunk, hittünk, pofára estünk, mentünk máshova.
2003 nyarán végre találtunk egy olyan Adjunktus urat, aki elküldte a férjemet is kivizsgálásra. Hála az égnek nagyon csúcs eredménye lett, így vele több teendő nem is volt. Megbeszéltük a dokival, hogy laparoszkópiás eljárással megműti a petefészkeimet, mert azok be voltak (vannak) tokosodva.
Lelkiekben készültünk egy görög nyaralásra, utána műtét, és hajjaj, majd lesz baba is hamar. Aztán elmaradt a menstruációm. Vettem egy tesztet, ami pozitív lett. Nem tudom elmondani, mit éltünk meg, miénk lett a világ! A doki behívott hasi ultrahangra, ahol látta a petezsákot a méhemben. Aztán egy hét múlva megint. Aggódtam, éreztem, hogy valami nem smakkol. A második vizsgálat egy pénteki nap volt, és hétfőn mentünk Görögbe. Vártam a megnyugtatást. Na az elmaradt. Lekezelő, és érzéketlen stílusban előadta a doktor úr, hogy majd ha visszajöttünk a nyaralásból jöjjek vissza még egy ultrahangra, meg nézzük elhalt-e? Szó szerint, meg amikor kértem képet a felvételről, flegmán: Erről??? Minek??? Nem érdemes, majd ha nagyobb lesz!  -szel lezárta az ügyet.
Aggódva kerítettem egy másik orvost egy másik klinikán, aki a létező összes dokival megnézetett és kiderült, hogy bizony egy bevérzett ciszta van a jobb petefészkemben, itt baba nincs, nem is volt, eleve kizárja a méhnyálkahártya vastagsága. Valamint hasi ultrahanggal ezt nem is lehetne látni még! Még annyi erőm volt, hogy megkérdeztem nem lesz-e baj a ciszta miatt, hogy elutazunk? Azt mondta, nem lesz semmi, de nem is fog megjönni a menstruációm. Mit mondjak, egy világ omlott össze bennem, jó volt, hogy utaztunk Görögbe. Ahogy leértünk megjött, úgyhogy még jó, hogy elmentem a másik dokihoz.
Megfogadtam, hogy a legjobbhoz fogok járni. Ha az a világ végén lesz, akkor oda. Nem kapkodunk, kinyomozzuk. Akkor beindult a keresés minden szálon, internet, barátok, telefonok, levelek, munkatársak. Beszereztem egy rakat doki elérhetőségét, mindet leinformáltam, lenyomoztam, mindenkit faggattam, de csak nem találtam meg az igazit. Aztán egy régi újságban egy meddőségi forródrótra bukkantam. Mit veszíthetek? Ők megtudják mondani, ki az én betegségem specialistája, ki az aki segíteni tudna nekem. Milyen jól tettem, hogy felhívtam! A kórház, ahol ez a forródrót "üzemel", egy Meddőségi Centrum, ahol az Osztályvezető Főorvos úrhoz kaptam időpontot, ő az én bajom ( Poly Cisztás Ovárium Szindróma) specialistája. Sírva jöttem ki az első alkalommal a kórházból, mert olyan boldog voltam, rendkívül kedvesek, türelmesek, empatikusak, és mindenek felett nagy szakmai tudással, és szervezettséggel működnek. Ott minden olyan egyben van. Megvan, hogy milyen vizsgálat után, mi jön, és mi miből következik, ott történnek a dolgok folyamatosan, de mégis ember maradok. Megtaláltam az Istenemet, akinek a fehér köpenyébe kapaszkodva törlöm ki a könnyeimet a szememből. Ez nem túlzás. Egy meddő nőnek a gyerek elmisztifikálódik, az orvos Isten lesz.
Pár hónapja járok hozzá, de már túl vagyok, vagyunk minden vizsgálaton, most belevágunk a kezelésbe, neki ugrunk egy alagútnak, aminek a végén a babánk áll. Nem tudom milyen hosszú, az alagút, nem tudom milyen sötét, nem tudom hányszor fogunk elcsúszni, hányszor sebezzük meg magunkat, hányszor tévedünk el, de most már TUDOM, hogy haladunk, és ez a lényeg. Kifogunk jutni a fényre, kéz a kézben a párommal.
Egy meddő nő annyiszor kerül padlóra, ahányszor feláll. Nem marad ott elnyúlva, port nyelve, mert tudja, hogy az út végén a kincse várja.
Egy meddő nő erős, aggódó feleség, mert figyel a férfira, és félti, védi, elé áll, ha úgy érzi, bántás érheti, védi a lelket, kíméletesen tálal, a legjobb időben.
Egy meddő nő tud nagyon gyenge lenni,  napokig a kudarc után, kitépik a szívét, de aztán feláll, nem is áll, ugrik, libben-toppan, mozdul, harcol.
Egy meddő nő, nagyon egyedül van, és mégsem,  mert a szívében ott él a gyermeke már évekkel előbb.
Egy meddő nő tud bölcs lenni, tud értékelni, tud vigyázni, tud tanulni, de egyet nem tud: feladni.

Majorosné Kovács Ildikó

2005.01.22