Már csak az kell, hogy csikicsukit játsszunk!

2012. június 12-én reggel kicsi hasfájás, és némi barnás véreskés folydogálással mentem be a SOTE II. Női Klinikára a reggeli megbeszélt ctg-re. 39+2 napos várandós voltam ezen a borús, esős napon. Persze semmit sem mutatott a ctg, így hazamentem, és a családot összeszedve elmentünk elintézni az aznapra tervezett dolgainkat.

Mivel az orvosom éppen szabadságon volt, felhívtam, hogy lejelentkezzek nála. Elmeséltem neki a tapasztaltakat, mire azt tanácsolta, hogy nézessem meg. Közöltem, hogy holnap úgyis megyek hozzá, addig kibírom, annyira nem vészes a dolog. Tettem-vettem, ebédet csináltam, majd én is, mint a jó gyerek, ledőltem pihenni. Úgy délután kettő óra lehetett, amikor kezdtem felfigyelni, hogy szabályos időközönként kezd fájni az alhasam, úgy tízpercenként. Nem törődve ezzel a kis fájdogálással, és gondolva, hogy majd lesz ez erősebb is, szépen elaludtam. Két óra szunyókálás után úgy tűnt, a folyás és a fájdogálás is mintha erősebb lenne. Arra gyanakodtam, hogy esetleg a placenta kezdett leválni, bár akkor erős vérzésem lett volna, de azért úgy voltam vele, az ördög nem alszik.

Jött anyósom egy jó nagy dinnyével, amiből én már nem mertem enni. Nehéz volt megállni, de megvártam, amíg az én Drágám eszik, mert ha éhes, türelmetlen. Este 7-kor indultunk el a kórházba 10 perces fájásokkal. Kb. tízpercnyire jártunk a háztól, amikor ötpercesek lettek. Szakadó esőben szálltam ki az autóból az ismerős és nagyon szeretett épület előtt. Szinte szaladtam felfelé a lépcsőn, egyenesen a „Szülőszobák” feliratig és megnyomtam a csengőt.

Egy kedves szülésznő nyitotta ki az üvegajtót. Bevezetett a vizsgálóba, hogy vetkőzzek le, mindjárt jön az ügyeletes orvos. Szép szál, magas legény lépett be, széles mosollyal kezét nyújtva felém, és bemutatkozott. A szokásos könnyedséggel pattantam fel a vizsgálószékre: kétujjnyi a méhszáj, és igen, a kis vérzés nem más, mint a tágulás folyamatos jele. A kedves doktor megkérdezte, hogy itt vannak-e a cuccaim, mert ő bizony innen már el nem engedhet. Megbeszéltük, hogy amíg „becuccolunk”, addig értesítik az orvosom. Valószínű volt, hogy nem fog tudni bejönni, ha vidéken van, mert az előzményeimet ismerve gyorsan szülök.

Miután behoztuk a sporttáskát, egyenesen a kettes szülőszobához vezetett a Katalin nevű szülésznő, aki megkérdezte, van-e szülésznőm, akinek szóljanak. Nem volt, harmadik babánál már jól ismertem a kórház összes szülésznőjét, és tudtam, bárki van is mellettem, jól járok vele. Szépen átöltöztem, majd rám rakták a ctg-t. Behívták Apát is, aki pár perccel később meg is jelent az ismerős zöld köntösben.

És vártunk… Semmi sem történt. Továbbra is gyenge, ötperces fájásaim voltak. Háromnegyed óra után felhívtam az orvosom, tudja-e, hogy itt vagyok. Ahogy sejtettem, nem tudott bejönni, de megnyugtatott, hogy nagyon jó kezekben vagyok és nemsokára burkot repesztenek. Ő csak reggel 8-ra jön be, ha esetleg addig megvárom, de rögtön közbevágtam, hogy na, azt várhatja.

Alighogy leraktam a telefont, megjelent az ügyeletes orvos széles mosollyal, hogy akkor a jelenlegi felállás szerint nála fogok szülni. Megnézett, a vizsgálat eredménye szerint sikerült 3 ujjnyira tágulni. 21:10-kor a burok már meg is volt repesztve, a víz szépen szivárgott, a méhszáj háromujjnyin túl. A visszaszámlálás megindult. Viccesen elindítottunk egy virtuális stoppert, hátha gyorsabbak leszünk, mint Sáránál, aki 40 perc alatt érkezett meg hozzánk.

Jó 20 perc után kezdett igazán fájni. Szülésznőm többször is bejött megnézni, ellenőrizni a méhszáj állapotát. Alakult szépen, csodálkozott is, hogy amit mások 1 óra alatt tágulnak, az nálam maximum fél óra. Én már nem csodálkoztam annyira, Sára után természetesnek vettem.

A fájások alatt már nem voltam túl kommunikatív, csak az órát figyeltem. Apjuk így, a harmadiknál már nagyon rutinosnak számított. Amikor nagyot sóhajtottam és fújtattam a fájások alatt, csak annyit mondott, jobb lesz, ha szól valakinek, hogy kezdünk finisben lenni! A legkényelmesebb pozíciót háton fekve, felhúzott lábakkal és a kezem az alhasamra helyezve találtam meg. Nevetésre Dávid erőteljes mocorgása adott okot, az elmúlt hetekben nem mozgott annyit, mint az utolsó egy órában. Még a szülésznő is nagyokat nézett. Hárompercenként egy jó perces fájás, majd Dávid buksiforgatása - jó párosítás.

A méhszáj még nem tűnt el teljesen, de a szülésznő szólt, hogy ha székelési ingerem van, akkor szóljunk. És volt, mondtam, hogy sehova se menjen. Még mindig volt a méhszájból, de engedett tolni, ami jól esett, megkönnyebbültem tőle. Éppen benézett a doktorunk is, és Katalin közölte, hogy még van egy kicsi méhszáj. Amikor a doktor elindult kifelé, megint jött egy fájás. Katalin utánaszaladt, hogy sehova ne menjen, mert itt már finis van.

Úsztam a boldogságban: már csak pár fájás és túl vagyunk rajta! Jött az ismerős forgatókönyv: Apa a jobbomon, az orvos a balomon, a szülésznő várja a picit. Soha ilyen összeszedettnek nem éreztem magam, abszolút tudatosan hajtottam végre a kéréseket. Hamar megindult kifelé Dávidunk. Már látszott a fejecskéje, de a fájás elmúltával elindult visszafelé. Már csak az kell, hogy csikicsukit játsszunk!

De a következő két fájás után már kint volt a feje. Bíztattak, hogy a neheze már megvan, csak a teste hiányzik. Aztán jött az utolsó fájás, és ott volt! A könnyem is kicsordult örömömben, amikor kinyitottam a szemem: „Gratulálunk anyuka, egészséges kisfiú! A születés ideje 22:32.” Láttam, ahogy ott tartja a szülésznő a kezében a fiam, aki kicsi gombócba húzta magát össze a levegőben, lilás, kicsit mázas. Ezt a képet sose felejtem el. Mámoros állapotban hajtottam vissza a fejem, és nemsokára már ott pihegett a mellkasomon. Betakartak minket egy lepedővel, és csak ennyit mondtam „Szia, kincsem!”. Majd apjához fordultam, és csak egy köszönöm jött az ajkaimra. Ahogy eddig is, most is apa vágta el a köldökzsinórt. Súly: 3990 gr, hossz: 58 cm, fej körfogat: 36 cm. Te jó ég! Mekkora?!

Végre egyedül maradtunk. Örültem, hogy aludtam délután, így nem voltam fáradt. Dávid először csak szemlélődött, ismerkedett a világnak ezen pici részével, de leginkább apukájával, az elkövetkezendő három napban úgyis csak engem fog látni. Fél óra után kezdett érdeklődést mutatni, hogy kipróbálja milyen az evés. Egész ügyes volt, bár szépen belekiabált a cicibe.

Ugyanabba a szobába kerültem, ahol Sárával is voltam, lefeküdtem, de aludni nem bírtam. Tudtam, hogy már csak öt órám van reggel hatig, és mehetek a fiamért. Nagyon vártam már, hogy újra megölelhessem-megpuszilgassam.

Niki