A munkahelyemen született

Párommal 2006 decemberében ismerkedtünk meg, szerelem volt első látásra. Már 1-1,5 éves együttlét után kiderült számunkra, hogy szeretnénk gyermeket és első próbálkozásunk meg is hozta a gyümölcsét: épp a második szakvizsgám előtt egy héttel pozitív lett a terhességi teszt. Sajnos örömünk nem tartott sokáig, mert a 7. héten, pont a megismerkedésünk 2. évfordulóján vérzés és görcsök kíséretében elvetéltem. Ez rettenetesen megviselt, szerencsére a párom maximálisan támogatott lelkileg, így hamar túltettem magamat a dolgon.

Amint lehetett, újra próbálkoztunk. Alig egy hónap múlva nem hittem a szememnek, amikor ismét egy pozitív terhességi teszt volt a kezemben. Nőgyógyászom még aznap ultrahanggal is igazolta a terhességet. Leírhatatlanul boldog voltam, életem legnagyobb csodájának tekintettem, hogy másodszor is azonnal sikerült!

Az első 3 hónap nem volt felhőtlen, sokszor véreztem, állandóan rettegtem az újabb vetéléstől, hányinger és álmosság gyötört. A második trimesztertől már teljes mértékben élveztem a terhességet, szerencsére minden vizsgálaton jók lettek az eredmények. A 18. heti genetikai ultrahangon az is kiderült, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Azért a 9 hónap alatt mindig izgultam valami miatt. Nem hiába mondta az egyik kolléganőm - háromgyermekes anyuka -, hogy a gyermekorvos a legrosszabb terhes, mert állandóan aggódik. Mellesleg az ő férje nőgyógyász - ez aztán a nyerő kombináció.

Végül nagyjából minden rendben zajlott, a kiírt dátum előtt 3 nappal este még vicceltem is azzal, hogy a baba nagyon jól érzi magát, még az is lehet, hogy túlhordom. Gyermekem fittyet hányva arra az általánosságra, hogy szülés előtt „belassulnak” a babák, egész este fickándozott, lubickolt a hasamban - már ott is örökmozgó volt.

Aznap a szokott időben lefeküdtünk. Éjfél után a „szokásos” vizelési ingerre ébredtem. Ahogy fordultam az ágyban, pukkanást éreztem, majd felállás után azt is, hogy végigcsorog valami meleg folyadék a lábamon. Akkor már tudtam, hogy eljött az idő. Rögtön ébresztettem a családot - páromat, anyukámat, húgomat -, felhívtam az orvost - szegény épp ügyelet után az igazak álmát aludta- és a szülésznőt - ő már bent volt a klinikán -, majd elindultunk. Az utat húsz perc alatt tettük meg, közben teljesen jó hangulatban beszélgettünk, semmi félelmet nem éreztem.

Amikor megérkeztünk és átöltöztem, kezdődtek a fájások, egyujjnyira voltam kitágulva. Az első dolgom az volt, hogy felkerestem a mellékhelyiséget, ez a későbbiekben többször megismétlődött - előzőleg ugyan megbeszéltem a szülésznőmmel, hogy kérek beöntést, erre mégsem volt szükség, a természet elvégezte a tisztítást. A szülőszobába végül anyukám és a húgom kísért el, párom inkább kint marad. Mivel első szülés volt, előzetes ismereteim alapján felkészültem egy legalább 10 órás vajúdásra, vagyis úgy számoltam, hogy dél körül lesz meg a baba. Ehhez képest elég gyorsan tágultam, rögtön 5, majd 3 perces fájásaim voltak.

Ennek köszönhetően óránként egy ujjnyival tágultam, a vicces az volt, hogy mindig annyi ujjnyi voltam, ahány óra volt - éjjel 2 órakor 2 ujjnyi, 3 órakor 3 ujjnyi és így tovább. A vajúdás alatt szinte végig sétálgattam, szőlőcukrot szopogattam, egész jókedvű voltam, bár ahogy erősödtek a fájdalmak, egyre jobban esett, ahogy húgom masszírozta a derekamat. A szülésznőm mondta: „Ez még csak az eleje, ha nagyon fáj, ne fogd vissza magad, nyugodtan káromkodhatsz is.” Akkor elhatároztam, hogy én igenis csendben, fegyelmezetten fogok szülni, persze ez nem jött össze.

Később megtudtam, hogy a jajgatás és nyögés mellett elég sok nyomdafestéket nem tűrő szófordulat is elhagyta a számat, de erre, becsületszavamra, még 2 év után sem emlékszem. A vajúdás vége felé már inkább a fekvés esett jól, miközben sóhajtoztam, próbáltam elképzelni, hogy egy tengerparton napozok, aztán már ez sem segített.

Amíg nem szültem, mindig úgy képzeltem el, hogy a szülési fájdalom a hasban a legerősebb, de nekem leginkább a keresztcsontom és a derekam fájt, úgy éreztem, kettészakadok. A legrosszabb az volt, amikor a szülésznő megvizsgált és kézzel tágított, akkor már nem szégyelltem jajgatni.

Jött az első tolófájás, akkor már hallottam is: „Nyomjad!”. Nos, az első nyomást kapásból el is rontottam, ugyanis fejbe nyomtam, ami csak azt eredményezte, hogy ellilult a fejem. Utána már nem tudtam számolni mennyi tolófájás volt, de azt tudom, hogy a baba feje sehogyan sem akart kijjebb jönni. Megállapították, hogy a gyors vajúdás miatt nem volt idő a normális beilleszkedésre, a baba úgynevezett magas-egyenes állásban volt.

Ahogy ezt mondták, rögtön bevillant az agyamba, hogy azelőtt 4 hónappal, azon a klinikán pont emiatt császármetszéssel szült egy ismert tévés hölgy. De velem a következő műfogást csinálták: először a bal, majd a jobb oldalamra fektettek és így kellett kibírnom 3-3 tolófájást nyomás nélkül mindkét oldalon. Az egész szülésben talán ez volt a legpokolibb élmény, folyamatosan öklendeztem. Szerencsére ez eredményes volt, de közvetlenül utána annyira gyengének és fáradtnak éreztem magam, mint az őszi légy.

Már volt egy olyan gondolatom is, hogy én akkor meghalok, azt csinálnak velem, amit akarnak. Emlékszem, mind a négy oldalról „bekerítettek”: fentről az orvos nyomta a hasamat, alul a szülésznő segített, két oldalról pedig Anyukám és a Húgom támogatott. Egyszer csak láttam, hogy a baba szívhangja lelassult, a fejem fölött pedig összesúgtak: „Nem kéne szólni az ügyeletvezetőnek?”. Akkor annak ellenére, hogy már egy ideje elég ködös tudatállapotban voltam, tudtam, hogy baj van, és arra gondoltam: „Ha másnak sikerült megszülni a gyermekét, nekem miért ne sikerülne, és különben is, nekem kell megszülni, más nem tudja helyettem!”. Utána úgy éreztem, emberfeletti erő szállt meg.

A következő tolófájás ismét erős volt, közvetlen utána azonban enyhült a fájdalom, a szülésznő pedig így szólt: „Rendben van, most lihegj!”. Ahogy ezt meghallottam, megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy már kint van a baba feje. Végül egy újabb fájást követően, 2009.11.06-án 5 óra 58 perckor, gátvédelem mellett, 58 cm-rel és 3200 grammal megszületett Timike - először profilból láttam a picike arcocskáját, pisze orrát.

Arra tisztán emlékszem, hogy azt mondtam: Édeskicsikémdrágaszerelmemgyönyörűségem - nem véletlenül írtam egybe, ugyanis annyira hadartam. Kiderült, hogy az egész galibát az okozta, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredett. A következő, amire emlékszem, hogy a szülésznő a kezembe adta az ollót és elvágtam a köldökzsinórt. Timike először nem sírt fel, de szerencsére szépen vette a levegőt, úgyhogy miután az egyik legkedvesebb kolléganőm ellátta, a mellkasomra tették. Felejthetetlen élmény, ahogy a takaró alól kikukucskált és először rám nézett.

Egyébként a szülés alatt a kívánságomra végig Vangelist hallgattunk, és amikor Timike megszületett, pont az 1492 – A Paradicsom meghódítása című szám ment, ami alkalomhoz illő volt, azóta pedig, ha meghallom azt a  zenét, könnybe lábad a szemem. Aztán megszültem a lepényt és várt rám még egy egy órán keresztül tartó rendbetétel, mivel Timike úgy született, hogy az egyik könyökével végigszántotta az egész szülőcsatornát, így ott végig varrni kellett. Ez az addigiakhoz képest már sétagalopp volt. Bejött a párom is, aki boldogan vette a kezébe a pólyát, benne az édesen alvó gyerekünkkel. Végül csak mi maradtunk a szülőszobán hármasban, és akkor úgy éreztem, eljött az igazi boldogság.

Lánykám gyönyörű, vidám, cserfes kisgyermekké cseperedett, aki eleven, örökmozgó és a dackorszakát éli. Ez nem olyan könnyű időszak, de annál izgalmasabb és öröm látni, ahogy napról-napra egyre ügyesebb és okosabb.

Szeretnék köszönetet mondani szülészorvosomnak Dr. Várbíró Szabolcsnak és szülésznőmnek, Zsoldosné Etának, akik igazi csapatmunkát végeztek és nekik köszönhetem, hogy elkerülve a császármetszést végigélhettem és megtapasztalhattam a természetes szülés élményét. Köszönöm páromnak, édesanyámnak és a húgomnak, akik jelenlétükkel és lelkileg segítettek abban, hogy ez az élmény csodálatos legyen. Végül köszönet Mindenkinek, aki elolvasta a történetemet.

Dr.Balla Viktória - viktim