A kórház lánya megszülte a kórház fiát

Talán ez volt a baj, hogy annyira görcsösen akartuk, mert amikor már úgy álltunk a dologhoz, hogy jön, amikor szeretne, hamarosan sikerült. Nem voltak egyértelmű jelei a terhességnek, ugyanúgy menstruáltam 3 hónapig, csak kicsit fáradékonyabb voltam a kelleténél. Június elején aztán vettem egy sokadik tesztet, ami pozitív lett. Nem mertük elhinni, vártunk a következő vérzésig, akkor gyorsan még egy teszt, még mindig pozitív. Gondoltam, itt már biztos baj van, ezért este felkerestük a nőgyógyászati ügyeletet.

Kiderült, hogy valóban egy 40 mm-es embrió lakik a pocimban már 11 hete, de bevérzés miatt nagy veszély fenyegeti. Örültünk a babának, de nagyon féltünk is, mivel a vetélés kockázata nagy volt. Két hét múlva elállt a vérzés, hazamehettem, ám három nap múlva újból elkezdtem vérezni, így június 29-től fogva újból kórházlakók lettünk a pápai szülészeten, most már tényleg hosszútávon.

A vérzés most kb.1 hónapig tartott görcsökkel kísérve, számos gyógyszer és infúzió hatása ellenére is. Továbbra is a fenyegető vetélés réme kísértett minket, nagyon féltem, hogy elveszítjük a babánkat, pontosan betartottam az orvosi utasításokat, csak feküdtem hónapokig, nehogy baj legyen.

A 18. heti ultrahangra már elmaradozott a vérzés, és a porontyunknál semmi rendellenességet nem találtak, szépen növekedett, megfelelőek voltak az értékei, és kiderült, hogy kiskukis lesz. Rögtön elújságoltam a páromnak, aki egy kicsit letört az első másodpercben, mert kislányt szerettünk volna, de a következő pillanatban már repesett a boldogságtól, hogy fiunk lesz.

De a neheze még hátra volt, hiszen ahogy a nyáron egy hidegfront közeledett - főleg eső -, az én kisfiam elkezdett elégedetlenkedni. Akkor kaptam egy gyors infúziót, ám mire 4-5 nap után kivették a tűt, utána rögtön kellett a következő. Sokáig úgy nézett ki a kezem, mint a drogosoknak. Bizakodtunk továbbra is, mert a kisfiam nagyon élni akart, pont olyan akaratereje, élni akarása van, mint apumnak volt.

A 22. hét fele már jobban éreztem magamat, már sétálgathattam is, persze csak kórházi kerítések között, hazamenetelről szó sem volt. Tudtam, hogy itt biztonságban vagyunk, és ha bármi baj lenne, azonnal ellátnak, otthon meg ki tudja, mi lenne, ha éppen nem érünk időben a kórházba. Úgyhogy beletörődtünk a párommal, hogy most már így lesz a szülésig.

A 26. hét környékén már volt olyan hét, amikor semmi komoly gond nem volt, de mindig jött valami új probléma: orrvérzés, vesegörcs. Ha esni készülődött, azt a fiacskám erős görcsökkel jelezte továbbra is. Elkezdtünk gondolkodni a néven, végül a Szebasztián mellett döntöttünk. Fontos volt, hogy alliteráljon a vezetéknévvel, mivel mindkettőnk monogramja Sz. Sz.

Ezután már csak így szólították a nővérkék a kis pocaklakómat. A 30. heti ultrahangon is minden rendben volt, 1,5 kg körül járt már a manóm, a pocim egyre csak nőtt és nőtt - csak 5 kg-t híztam az egész terhesség alatt, s bár nem vagyok egy vastag alkat, végre egyszer az életben elértem az 50 kg-ot.

Hamarosan elkezdődtek a CTG vizsgálatok, először heti kétszer, mivel naponta elég sokszor bekeményedett a hasam. A manóm olyan mozgékony lett, hogy sokszor szétrúgta a bordáimat - főleg ha mézes puszedlit kapott! November elején a CTG már fájásokat is mutatott, elkezdett kinyílni a méhszáj. Én már ekkor sejtettem, hogy karácsonyra már otthon leszünk, vagy még előbb...

Huszonharmadikától már ötperces fájásaim is voltak a vizsgálatok szerint, azt mondták, most már bármikor jöhet a baba. Szóltam a páromnak, hogy még gyorsan rendezze el a dolgait otthon, vegye meg a hiányzó babaholmikat - ugyanis mindent ő vásárolt, a gyerekszobát is ő csinálta, persze telefonon kétóránként helyzetjelentés tartott nekem, hogy hol tart a munkában -, mert hamarosan megérkezik a kisfiunk. Huszonhetedikén este felugrott hozzám 10 percre, mert ekkor már egy hete látogatási tilalom volt a kórházban a H1N1 miatt. Viccelődtünk is: mi lesz, ha lezárják a kórházat és nem tud jönni, amikor szülök. Majd hazament aludni, és én is így tettem, akkor még semmit nem sejtettem.

November huszonnyolcadikán hajnali fél kettőkor arra ébredtem, hogy folyik a vizem. Nagyon megijedtem, mert még csak a 35. hétben jártam. Rögtön a szülőszobában találtam magam, a CTG azonnal rám került, oxigén, infúzió, aztán már csak az erősödő fájások jöttek, de nagyon, a nagy izgalomban még a páromnak is elfelejtettem szólni, négy óra fele hívtam csak fel, hogy na, most aztán szülünk tényleg! Bár amúgy sem akart bejönni a szülőszobába fél öttől kint izgult a folyosón.

Már három órától tolófájásokat éreztem, a levegővételre se tudtam nagyon koncentrálni - ami így utólag hiba volt, mert úgy sokkal könnyebb lett volna. Kicsit hangoskodtam is, pedig úgy gondoltam előtte, hogy ha én egyszer bekerülök a szülőszobába, nem fogok. Épp elég kiabálós szülést hallgattam már végig a fél év alatt. De muszáj volt, mert nagyon erősek voltak a fájások, aztán már csak arra emlékszem, hogy 5:20-kor kibújtam a kicsi fiam a negyedik vagy ötödik nyomásra, 2400 grammal és 47 centivel.

Mindenki nagyon örült, hogy "a kórház lánya megszülte a kórház fiát." Tiszta vörös, lila, kék volt szegénykém, rá volt tekeredve a köldökzsinór, és bevérzett. Rögtön elvitték vizsgálatokra, mivel még koraszülöttnek számított. Később jött a csecsemős nővér, hogy alkalmazkodási zavara van, és lehet, hogy át kell vinni Veszprémbe. Letörtem: nem lehet igaz, hogy még ez is! De aztán hála Istennek nem kellett, mert az infúzió hatására rendbe jött. Sárga is volt, így én csak etetésre kaptam meg, 3 óránként kékfény alatt napozott minden nap. Az 5. napon aztán jött a nővér, hogy ha ilyen szépen eszik a drágám, akkor másnap hazamehetünk. Nagyon örültünk a párommal, hogy végre, fél év után hazamehetünk. Így december negyedikén elhagytuk a kórház falait, 175 napnyi "vendégeskedés" után. A nővérkék nem akartak hazaengedni, hogy most akkor mi lesz velük nélkülünk, nem lesz biztos pont, de megígértük, hogy majd megyünk látogatóba.

A kórházban "arany életünk" volt, az orvosok és a nővérkék is nagyon kedvesek voltak, lesték minden kívánságunkat. Együtt örültünk, ahogy napról napra nőtt a pocim, mindig én voltam a biztos pont a szülészeten. Na meg persze a szobatársak!

Már nem is számoltam hányan szültek meg mellettem a 6/1-es szobában. Sok barátot szereztem, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Sok jó tanácsot is kaptam, rengeteg tapasztalatot szereztem a szülésről, babázásról, úgyhogy azért nem volt olyan szörnyű a kórházi lét, mint sokan gondolják. Persze sokszor unatkoztam, főleg amikor egyedül voltam a szobában, de ki lehetett bírni, a babáért mindent!

Sokat olvastam - úgyis régen volt már könyv a kezembe, most legalább bepótoltam -, állandóan zenét hallgattam, ami állítólag jó hatással van a magzatokra és tényleg igaz, mert a kisfiam csak arra a zenére hajlandó elaludni, amit a pocimban is hallgatott. A féléves megpróbáltatásom alatt átálltam a pozitív gondolkodásra, és megtanultam: amit nagyon akarunk, azt elérjük, hiszen gyönyörű egészséges kisfiam született, aki minden szenvedést megért!

Üzenem minden kismamának, főleg akinek sokáig kell kórházban lenni, hogy muszáj kibírni mindent a babáért, és csak jó dolgokra kell gondolni a nehézségek közepette. Barátkozni kell, mert közösen sokkal könnyebb átvészelni ezt a nehéz időszakot. Van, akinek ilyen terhesség jut, nem én vagyok az első és nem is az utolsó. De amikor a kicsi rád mosolyog, minden szenvedést, fájdalmat úgyis elfelejt az ember. Mi már tervezzük a második babát úgy kb.2-3 év múlva, remélem azért az komplikáció mentesebb lesz, mint ez a terhesség volt, de ha mégis hasonlóan alakul, azt is ki fogom bírni!

Szücs Szilvia (syska)