Terhesnapló10 - Liza: Dobog a szíve! (8. hét)
Elmentünk az első kontroll vizsgálatra a szülészorvosunkhoz. Furcsa találkozás volt. Én úgy mentem oda, hogy előtte egyeztettem az asszisztenssel, minden információt megosztottam vele (mikor volt az utolsó menstruációm, hány éves vagyok, akarom-e a terhességet, stb.). A vizsgáló szobába belépve viszont egy igen elfoglaltnak tűnő orvos fogadott, akit látszólag marhára nem érdekelt, hogy ott vagyok-e. Bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy miben segíthet. Ezen a kérdésen annyira megdöbbentem, hogy csak annyit tudtam mondani: „hát jöttem, mert terhes vagyok…”
Az orvos rám nézett, mondta, rendben, és feltette ugyanazokat a kérdéseket, amiket már az asszisztensével megbeszéltem. Utálom ezt, ilyenkor úgy érzem, hogy teljesen feleslegesen kérdezett az asszisztens. A férjemet kiküldték, majd az orvos invitált, hogy készítsünk egy rákszűrést, mert ezt muszáj, és a férjemet küldjük ki, mert ez olyan intim dolog. Nagyon meg voltam szeppenve, ezért nem tiltakoztam, de magamon belül azt gondoltam, hogy a doki nem tudja, milyen bensőséges kapcsolat van köztem és a férjem között, de gondoltam, majd később jelzem ezt neki, hogy semmi szükség kiküldeni.
Elvégezte a vizsgálatot, és aztán nyújtotta a kezét, hogy segítsen kiszállni a székből. Ez annyira meglepett, hogy először észre sem vettem a kezét, csak pár másodperc múlva. Életemben jó pár nőgyógyászati vizsgálaton voltam már, de eddig ilyen kellemes és törődő viselkedéssel nem találkoztam. Egészen eddig az járt a fejemben, hogy biztos másik orvost keresek majd, de ezek után már kezdett olvadni a fagyos hangulat. Átmentünk az ultrahangos ágyhoz. Kérdezték, hogy a férjemet behívják-e, mondtam hát természetesen és örültem, hogy végre ezen is túl vagyunk.
Ekkor varázslatos érzés fogott el, ahogy egy nagy monitoron láttam, amint egy kis krumpli látható a hasamban, akinek dobog a szíve. Rápillantottam a férjemre, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez a kis krumplibaba a legcsodálatosabb dolog, ami velünk eddig történt. Láttam a ragyogó arcán, hogy ő is elégedett és boldog.
Az ultrahang vizsgálat után megint kiküldték a férjemet, és én megint elfelejtettem tiltakozni, aztán az orvos annyi információval kezdte tömni az agyam, és annyi papírt rakott le elém, hogy hirtelen azt sem tudtam, mikről van szó. De az orvos egyre kedvesebb és lazább lett. Már poénkodtunk is, és látta, hogy velem igazából bármiről lehet beszélni, lazán és nyitottan állok a dolgokhoz. Csak sorolta és sorolta, hogy mit ehetek és mit nem, mit csinálhatok és mit nem, hogy mikor fogok szülni, és ő szabira megy, de én csak nyugodjak meg, mert az előtt biztos, hogy megszüljük ezt a kisbabát, aztán felnézett és megkérdezte: „Őőő… elnézést, talán előre szaladtam, engem választ szülés orvosnak?” Jogos kérdés, gondoltam magamban és annyit mondtam: „Próbáljuk meg.”
Hazafelé be sem állt a szám a kocsiban, meséltem a férjemnek mindent, ami velem bent történt, és folyton csak az járt a fejemben, hogy most már végre testet öltött bennem a terhességnek hívott áldott állapot egy tündéri krumplibaba formájában.
Liza, 2016. november 22.
