Terhesnapló10 - Liza: A terhesség nem betegség (20. hét)
Végre elmúltak az indokolatlan álmosságok, és hányingerem is régen volt már. Újra azt érzem, hogy bármire képes vagyok.
A terhesség nem betegség, és ezzel én is egyetértek. Amennyire csak lehet ugyanúgy kell élni az életünket (nyilván a káros szokásoktól mentesen). Hiszem, hogy az a legegészségesebb a magzatnak és a saját lelkünknek is, hogy ne merüljünk el az önsajnálat vagy a hipochondria mocsarában. Azonban nekem az első trimeszterem volt kellemes és elbűvölő érzés, és nem csak a méhnyakrák miatt, hanem a folyamatos rosszullétek, szédülések, az álmatagság és koncentrációs zavarok miatt. Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes ellátni a munkámat, illetve az otthoni teendőket vagy a családomat, és ez nagyon riasztó volt. Most viszont végre jól vagyok.
Ahogy növekszik a pocakom, és vizesednek a lábaim, természetes, hogy nem ugyanúgy mozgom, és meg kell szokni a testi elváltozások állapotát is, de a lelkemben igyekszem úgy hozzáállni az élethez, hogy amit csak tudok, azt megcsináljak. Kezdetben nem így volt, és főként a műtétem utáni 3 hetes fekvés miatt fel is szedtem magamra több kilót, mint gondoltam, és a mozgást is elhanyagoltam. Így nehéz volt a járás, a mozgás, a levegővétel, a plusz kilók cipelése, és sokszor éreztem magam nagyon nagyon fáradtnak. De most már, erőt vettem magamon, rendszeresen tornázom és nem nyavalygok, így sokkal jobban érzem magam.
Azt mondják, a második trimeszter a legaktívabb része a várandóságnak, és valóban. Most rengeteg energia van bennem, jövök-megyek, a zokni- és cipőfelvételt leszámítva szinte fel sem tűnik, hogy kidomborodó pocakom van. Tervezem a jövőt, és szervezem a munkahelyemen a posztom átadását. Betanítom az új kollégát, és közben tervezem a férjemmel a költözésünket, ami 2-3 hónapon belül megtörténik.
Nagyon fontos, hogy áldott állapotban csak akkor érezhetjük magunkat, ha így is állunk hozzá, de az meg csak akkor megy, ha megtanuljuk kezelni ezt az állapotot. Tornázunk, erősítjük az izmainkat, hogy bírják a súlyt és a terhelést, nevetni próbálunk a fura dolgainkon és nem kétségbe esni. Bár sokszor jut eszembe, hogy mennyire szerencsés vagyok a férjemmel, mert talán nem mindenkinek ilyen toleráns a férje. Talán sokan szenvednek attól, hogy magányosak ebben az állapotban, és nem tudják megosztani párjukkal a nehézségeiket, és nem számíthatnak segítségre. Őket tartom igazi hősnek, és nagyon sok erőt és kitartást kívánok nekik!
Liza, 2017. február 19.
