Terhesnapló 4. - „Eddig, eddig, eddig vagyok!”

Anyukámat kiengedték a kórházból 11 nap után, nem mintha sokkal jobb lenne, de azon az osztályon, ahol feküdt, kitört egy hasmenéses járvány és jobbnak látták, ha itthon lábadozik tovább. A járványt szerencsére megúszta, de szigorúan elkülönítettük, miután hazaért, és a biztonság kedvéért a kórházas ruhái mentek rögtön a mosógépbe 60°C-os mosásba.

Azóta szedi a gyógyszereket tovább itthon, de szinte semmi változás nincs, a háztartási teendőket egy az egyben átvállaltam, amióta bekerült, eddig legalább tudtunk osztozni a mosáson és a főzésen, de most minden rám szakadt, vérnyomás-és cukorméréssel és egyebekkel kiegészülve.

Ehhez képest meg is voltam lepődve, hogy Olival minden rendben volt egészen két nappal ezelőttig, amikor arra lettem figyelmes, hogy mintha kevesebbet mozogna, ráadásul nem is érzem annyira erőteljesnek a rúgásokat. Mára volt időpontom az orvoshoz, úgyhogy néhány óra alvás után kikészült idegrendszerrel várakoztam, hogy végre behívjanak. A kedves Mikulás doktor bácsinak sikerült megnyugtatnia, hogy ez nagyon sok minden miatt lehet, és nem kell rögtön rosszra gondolni, de azért a biztonság kedvéért csinált egy ultrahangot. Igazán hálás voltam, hogy nem halkította le és hallhattam a szívdobogását, nagyon megnyugtató érzés volt. Ellenőrizte az áramlást a köldökzsinórban, a szívverését és a magzatvíz mennyiségét, minden rendben van, figyeljek oda, de nem kell görcsölni.

A helyzet az, hogy tényleg próbálok kikapcsolni és sokat beszélni hozzá, nem görcsölni semmin, de az itthoni körülmények miatt érzem, hogy egész nap bevagyok feszülve, a vállaim olyan merevek, hogyha nagyon rájuk koncentrálok, még akkor sem sikerül mindig ellazítani őket.

Annyira szerettem volna az utolsó néhány hetet boldogan és pozitív értelemben izgatottan megélni és megosztani veletek, de az elmúlt néhány hónapom, sőt az elmúlt egy év a vizsgálatokkal, az inszeminációval, a több hónapos hányingerrel és hányással, egész napos émelygéssel teljesen kikészített. Legszívesebben elbujdosnék a világ elől, egy erdőben szülném meg a babát a külvilágtól teljesen elzárva, ott éldegélnénk mindentől és mindenkitől távol. Még a végén komolyan fontolóra veszem a dolgot, és inkább egy terepre való babakocsira ruházunk be.

Tegnap meglátogatott a védőnő is, jót beszélgettünk, legalább arra az időre ki tudtam kapcsolni egy kicsit, sokat beszéltünk az első időszakról, amikor már itthon leszünk a babával. Valahogy emiatt nem vagyok ideges, tudom, hogy boldogulni fogok vele és nem lesz semmi gond, nem először fogok pelenkázni, babát fürdetni és büfiztetni. Persze tudom, hogy azért más, amikor az ember a saját babájával foglalatoskodik és a kapocs is más lesz közöttünk, mint az unokahúgomékkal, de mégsem félek, csak a szülésen lennénk már túl.

Még a vércukromról esett szó, ugyanis az elmúlt hetekben sajnos egyáltalán nem volt időm és energiám kenyeret sütni, és a hozzánk legközelebbi bevásárlóközpontban szinte soha nem kaptunk a szénhidrátcsökkentett kenyerünkből. Persze ennek az eredménye is meglett. Étkezés után egy órával az elfogadható szint feletti értéket mértem több alkalommal is, de a védőnő azt mondta, hogy ilyenkor már nem szokták a kismamákat csesztetni diabetológus látogatással, és tisztában van vele, hogy a cukorral ettől függetlenül amúgy is mindig vigyázok, és tudom, hogyan lehet szinten tartani a cukromat. Ráadásul ilyenkor már előfordul, hogy a hormonszint változás miatt a hasnyálmirigy sem a legtökéletesebben működik, úgyhogy ne aggódjak, csak próbáljak jobban odafigyelni.

Hálás vagyok érte, ha már itt tartunk, hogy egy teljesen normális védőnőhöz tartozom, aki rugalmas, nem szekálja agyon a kismamáit, nem görcsölteti és tényleg hasznos tanácsokat ad, de nem erőltet semmit és naprakész az újdonságokból is.

Múlt héten írtam róla, hogy Oli becsült súlya 1330 g, amin így azért utólag filóztam, hogy azért kicsit kevésnek tűnik. Említettem is a védőnőnknek, aki nagyon kis szemfüles módon kiszúrta, hogy a két ultrahangon, amit két hét különbséggel csináltak, két különböző helyen, valaki hibázhatott, mert a 30. heti ultrahangon kisebbnek mérték a baba BPD és FL értékeit, mint a 28.héten. Viszont olyan meg nem fordulhat elő, hogy a baba feje és combcsontja összemegy két hét alatt!

Úgyhogy innentől kezdve nem érdekel a baba súlya - bár eddig ezen legalább nem görcsöltem -, a lényeg, hogy most még legalább 5 hétig bent maradjon - akkor minden abszolút rendben lesz, és pont! A mai napon már rá sem kérdeztem a súlyára az orvosnál.

És ha már a paráknál tartok, a tegnapi nappal feladtam az elveimet és több mint egy fél órát fürödtem egy kádnyi meleg vízben, mert muszáj volt rendesen kikapcsolnom és a derekam is sajgott, át voltam kicsit fázva kívül-belül. A nyákdugóm még meg van, így azt gondolom, félnivalóm nincs a fertőzésektől. Arra azért gondosan ügyeltem, hogy a pocakom ne legyen víz alatt és ne „álljon” a majdnem forró vízben. A tegnapi nap fénypontja a fürdésen kívül végül az lett, hogy csepegtettem az ujjaimról a meleg vizet a pocakomra, Oli pedig odament és lerugdalta a cseppecskéket válaszképpen.

Mimi