Terhesnapló 3. - Csak belülről kíváncsi rám

Azt hiszem el kellett volna jutnom a befelé fordulásig, amit oly sokszor emlegetnek, de én egyszerűen nem ez a lelki alkat vagyok. Szanaszét csaponganak a gondolataim, és fészekrakó ösztön helyett nem bírok egy fél napnál tovább itthon ülni a fenekemen.

Mivel a kórházi csomagom rég készen van, a gyerekszobáról és berendezési tárgyairól nem is beszélve, elkezdtem a hiábavaló és haszontalan dolgokkal való foglalkozást, melyekre soha nincs időm, és most van rá a legkevésbé szükségem. Kiszedettem a szemöldököm, befestettem a szempillám, gyantáztam, pedikűrösnél jártam, sőt, még a kocsit is lemosattam, hiszen mégiscsak más hercegnői külsővel, tiszta hintóban érkezni a kórházba. De hiába szépítkeztem minden létező módon a nagy találkozásra, Micó egyelőre csak belülről kíváncsi rám.

Ma már végképp nem bírtam magammal, és több szépítkeznivaló híján babatalálkozóra mentem, ahol végre élőben is megnézhettem Timi Csongor babáját. Ez remekül elterelte a figyelmemet.

Ugyanis érzem, ahogy növekszik bennem a türelmetlenség, szinte szétpattanok a feszült várakozástól, minden apró bélmozgás és magzatmozgás mögött jelet keresek, ráadásul egy ingerült házisárkány elbújhat mögöttem. Szegény családom. És ezek a tünetek csak durvultak attól a naptól kezdve, amikor anno Csanádnak életet adtam (az utolsó hét első napján).

A szüléstől jelenleg egyáltalán nem tartok, mint tudjuk, a nők a kukoricaföldön is megszültek, egy jól felszerelt kórházban majd csak velem is lesz valami. Így még azt sem bántam volna, ha az orvosom nem ér vissza időben a nyaralásból. El ne kiabáljam, de huszonnégy órán belül itt lesz, tehát az is lehet, hogy Micó őt várja.

Csani továbbra is nagyon aranyos. Hol teniszezni akarja megtanítani Micó babát, hol csak megsimogatja vagy megpuszilja, és azt mondja: „szeretem Micót”. A játszótéren ma azt mondta neki egy nagyobb gyerek, hogy nem játszhat velük, mire Csaninak a következő volt a reakciója: „Nem baj, Anya, én majd Micóval játszom.” Azt hittem megzabálom. Tudom, hogy más lesz, ha itt fog üvölteni egy újszülött a maga kis fizikai valójában, de megnyugtató érzés látni, hogy a várakozás szeretetteljes, bárhogyan alakuljanak a továbbiak.

Megesett az utolsó ctg-m is ma este. Elég érdekesen alakult. A kisfiam a szokásos behorkolós–egyenesvonal műsorát produkálta, majd úgy tizenöt perc múltán átesett a ló túloldalára, és ugrált, mint egy betépett bakkecske, ezáltal életünk első, gyönyörű, szabályos ctg leletét produkálva. Azt hiszem, hisztérikus felröhögés lehetett az egyetlen reakció részemről arra a tényre, hogy kifogyott a papír a ctg nyomtatóból, így éppen a lényeg nem látszik a leleten. Ica, a szülésznőm tajtékzott, és felhajtott még két, hozzá hasonlóan műszaki antitalentumnak bizonyuló kolléganőjét, hogy a memóriából nyomtassanak. Alig bő háromnegyed óra múlva a kezemben tartottam a görbéket tartalmazó fecnit, amit a saját orvosom híján a rendkívül kedves ügyeletes doktornő hagyott jóvá. Ennyi idő alatt egyébként újracsinálhattuk volna az egész vizsgálatot. Kétszer.

Icával megbeszéltük, hogy minden reggel írok neki sms-t, hogy mi újság, és gyerek további hiányában vasárnap reggel és kedden este jelentkezem ctg-re.

Nagyon furán érzem magam. Ha valaki azt mondaná, hogy pénteken, vagy vasárnap, uram bocsá’, egy hét múlva szülök, arra csak azt válaszolnám: hol kell aláírni? De rossz nem tudni, hogy mikor jön el a perc. Egyébként is nagyon rosszul tolerálom az ideiglenes, befejezetlen helyzeteket, a búcsút, a várakozást. Döbbenetes belegondolni, hogy ma még csak mindenki találgat, mikor jön el a nagy nap, és aztán egyszer csak felkel újra a narancssárga korong a horizonton, ahogyan ma is megtette, és vége lesz a bizonytalanságnak, a tények pedig történelmet írnak.

Sokat gondolkodtam azon is, hogy mi lesz utána… Csaninál elkövettem azt a hibát, hogy valahogy csak addig láttam előre, amíg megszületik. Utána úgy gondoltam, hogy minden megy majd magától, ahogyan elterveztem, az általunk a férjemmel felállított szigorú szülői elvek mentén. Hadd ne mondjam, hogy a cumival kapcsolatos például három napig élt.

Most nem szeretném ezt a hibát elkövetni, főleg, mert nagyon tartok a két gyerekes léttől, pontosabban a logisztikai résztől, de még ennél is jobban az egyenlő bánásmód biztosításától. Amíg csak Csani volt, annyira egyszerűen ment minden, hiszen csak őrá kellett figyelni, csak őhozzá kellett igazodni, csak őt kellett szeretni, teljesen felé fordult az egész család. Hogy lehet ezt a figyelmet egyenlően megosztani?

Most először gondoltam arra, hogy nem biztos, hogy ugyanazt kell a két gyereknek biztosítani. Ugyanúgy kell őket szeretni, naná, de abban bízom, hogy ez természetesen jön majd magától. De pont ugyanazt biztosítani hogyan is lehetne, mikor teljesen más egy hároméves és egy háromhetes igénye? Hogy biztosíthatnánk nekik egyforma tapasztalatokat, mikor az egyiknek öccse lesz, a másiknak bátyja? Az egyiktől soha el nem veheted, hogy három évig csak ő volt. Az egyik beleszületik egy kész helyzetbe, a másiknak viszont meg kell szoknia, és alkalmazkodnia hozzá.

Vajon hány összebújós szopi ér egy játszóterezést? Hány rágóka egy biciklit? Számolatlanul ömlenek rám a kérdések, amiket magamnak teszek fel idegőrlés céljából, és tudom, hogy válaszokat csak az idő és az élet adhat nekem. Az a tapasztalat, hogy hogyan sikerül két gyermekes anyává válnom, változnom és fejlődnöm. Szeretném már elkezdeni. Úgy érzem magam, mint anno vizsga előtt. Mikor kiosztják a tételeket, és az ember végre elkezdhet írni, akkor már fele annyira sem ijesztő vagy bonyolult az egész, mint előző hajnalban, hideg verítékben forgolódva a párnák közt.

Így hát kérem a kedves olvasókat, hogy szorítsanak, drukkoljanak, vagy imádkozzanak értünk, ki-ki hite és meggyőződése szerint, hogy ez legyen a terhességem utolsó epizódja, és minél előbb a karunkba zárhassuk Csani mellett Micót is, és élesben is elkezdhessük az élet következő csodálatos próbatételét, a kétgyermekes családi létet.

Szofi