Terhesnapló 3. – Nemcsak állás, hivatás!

Miután egy hete, január 5-én, a harmadik 12 hetes ultrahangomon az orvos hivatalosan is visszaminősítette a 66 mm-es ülőmagasságú magzatomat 6 nappal kisebbé, én is elkezdtem egy héttel kevesebbet számolni, lezárva ezzel az örökös dilemmámat, hogy hány hetes terhes is vagyok tulajdonképpen. Aznap voltam 12 hetes és 6 napos. Fenntartások nélkül elfogadtam a ránk kiosztott hat napos késedelmet, szabálykövető angyalka lévén.

Visszatérve azonban a céges bulira: mégse viheti valaki a valódi személyiségét jelmezbálba, így természetesen ördögnek öltöztem. Derékig érő vörös parókában, és fekete körmökkel suhantam el otthonról, a gyermekem legnagyobb megrökönyödésére. Van egy hótigris műszőr bundám is - nem, ne kérdezzetek semmit!!! -, így amikor beléptem a partinak otthont adó szálloda bejáratán, komolyan aggódtam, hogy a londinerek azonnali hatállyal eltávolítanak, azt gondolván, hogy a karrierem a prostituált ipar felé fordítottam.

Szerencsére nem történt ilyen, de nagyon élveztem, hogy kevesen ismertek fel, és azt biztosan nem gondolták, hogy kismama vagyok, főleg azok nem, akik látták a vödör számra elfogyasztott – egyébként alkoholmentes - koktélt, és azt, hogy mikor kiszabadultunk a bejárat előtti háziasszony szerepből, akkor még táncoltam is.

Hétvégén nem győztem magam kipihenni. Még a karácsonyfát se szedtem le, valahogy nem volt szívem. Mindig olyan sokáig készülünk a Karácsonyra, aztán eszünk-rohanunk-eszünk-kukucs - és már el is telt a három nap egy szemvillanás alatt.

Egy kedves meglepetés ért, úgy tűnik, hogy a kisfiam megértett valamit a magyarázataimból, ugyanis a bölcsődei gondozónők nevetve mesélték, hogy nagy komolyan ezt magyarázta: „én voltam anya pocakjában, most meg egy másik kisbaba!”

Ezen a héten rengeteg munkám volt, és még nincs vége. Nagy a hajtás. Hétfőn azonban sikerült időt szakítanom arra, hogy az új szakmai vezetőmnek is megsúgjam: nem vagyunk egyedül, mikor négyszemközt beszélünk. Először azt hitte, megháborodtam, de utána nagyon kedvesen gratulált, és elmondta, hogy vannak arra vonatkozó tervei, hogy elindítson egy kismama programot abból a célból, hogy az otthonlevők ne szakadjanak el annyira a vállalattól, megmaradjon a kapcsolat. Miközben a szempillámat rebegtettem erre a beszédre, biztos vagyok benne, hogy szívecskék jelentek meg a pupillám helyén. Vannak még ilyen felsővezetők?!

Ebben a pillanatban őszintén sajnáltam, hogy nem tudunk tovább együtt dolgozni a hátralévő 4-5 hónapnál. Ugyanis, még azt is megkérdezte, hogy mik a terveim, én mit szeretnék. Mondtam, hogy május folyamán szeretnék csak elmenni betegállományba, és a visszatérésemet a gyermekem másfél-két éves kora körül tervezem, egy évnél semmilyen körülmények esetén sem előbb.

Istenem, addig még mennyi víz lefolyik a Dunán… De itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam: nagyon szeretem a munkám. Nekem a karrier is fontos, bár ennek a szónak elég pejoratív értelme van manapság, főleg egy nő szájából. Úgy érzem, nem csak állást, de hivatást is találtam, amiben szintén szeretnék kiteljesedni. Olyan nagy bűn ez? Persze, a családom érdeke mindenek felett, de még olyan sokáig kell a nyugdíjig dolgozni, és kövezzetek meg, de én igenis élvezni szeretném!

Mentségemre mondom: mikor hulla fáradtan hazaérek, mint akit kicentrifugáltak, és a kisfiam hozzám dörgölőzve azt kérdezni, hogy „hiányoztál anyának?” – azt semmiért nem adnám.

Szofi