Terhesnapló 3. – Nem vagyok Tom Cruise!

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, én imádom a számokat, imádok számolgatni, strukturálni, tervezgetni. Erre lehetőségem is nyílt, hiszen ezen a második felvonáson, amikor már elméletileg 12 hetes és 4 napos terhes voltam, az ultrahangon a babát csak 11 hét 6 naposnak mérte a gép. Elképzelhető, hogy a hosszabb ciklusom miatt akár egy héttel is később fogant a kisbabám, egyre biztosabb voltam benne, hogy az első alkalommal erre utaltak olyan szerencsétlen módon.

Viszont éppen ezért nem is világos, hogy mit nevezzek ki a terminus utolsó napjának. A Babanetes kalkulátor szerint július 7. - mert az figyelembe veszi, hogy 2012 szökőév lesz -, az orvosom forgató-tekerő naptára szerint pedig július 8. - mert az viszont nem veszi figyelembe. Szerintem július 13-ig minden elképzelhető. Kérdezhetitek, hogy mégis miért fontos ez? Nem mindegy egy-két nap ide vagy oda? Nem tudom megmagyarázni, de az én számolgatós agyam már rengeteg órát töltött ébren, hogy megpróbáljak rájönni: pontosan hány hetes, és hány napos terhes is lehetek. De ez idáig nem jutottam közelebb a megoldáshoz.

A másik remek táblázatvezetési lehetőségem, hogy a vérnyomásomat méregetem. Az orvos parancsolt rám, mivel az első terhességemnél is emelkedettek voltak az értékeim, hogy méricskéljem naponta háromszor. Gyönyörű füzetem van erre a célra, de már fontolgatok egy excel táblázatot, átlagszámítással és színes cellákkal. Hiába, jobb lesz, ha már az elején bevallom, hogy én a sminkhez öltözködöm, és nem fordítva, és az életemben szinte mindent naptár és excel táblázatok szerint élek. A munkámat ez a hozzáállás jelentősen megkönnyíti, míg a barátaim remekül szórakoznak rajtam.

A két ünnep közt csak december 29-én dolgoztam, aztán viszont kőkeményen belecsaptunk a lecsóba. A főnököm elrendelte, hogy készítsek elő egy céges szintű béremelés tervezetet, egy tréning tervet és a bónusz kiírások értékelését 52 főre, meg még egy-két dolgot, és mindez persze tegnapra kellett volna – nos, beismerem, pánikba estem. Az újévi fogadalmam szerint nekem felrakott lábakkal kellene pihenni, és semmilyen körülmények közt nem szeretnék többet dolgozni, mint napi átlag 9 óra. Ez per pillanat a lehetetlen küldetés kategóriájának látszik, és én mégsem vagyok Tom Cruise!

Miközben az év eleji követelmények máris meghaladták az évvégit, én elkezdtem széthullani. Már hibát-hibára halmoztam, csak rohantam, mint a mérgezett egér, mégse tudtam semmit elintézni; amint leharcoltam egy problémát, öt másik ugrott elő. Ismeritek az érzést… Ráadásul fáradt vagyok, álmos vagyok, szétszórt vagyok, hormontúltengéses kismama vagyok!!!

Döntésre jutottam, meg kell mondanom a főnökömnek, hogy babát várok. Kicsi a világ, nem hiányzik, hogy mástól tudja meg, vagy esetlegesen a menye titkos fórumbejegyzéseit keresve ismerjen rám Szofi terhesnaplójában a Babaneten. És a legfontosabb: be kell neki ismernem, hogy szeretnék dolgozni, akár még májusban is, de ezt a tempót nem fogom bírni.

Mélyeket lélegeztem, a szívem zakatolt, mint a gyorsvonat, szerintem ötszáz volt a vérnyomásom, ahogy beléptem az irodája nyitott ajtaján, és a nyomaték kedvéért - vagy mert képtelen voltam a mozgáskoordinációra -, bevágtam magam mögött az ajtót. „Foglalj helyet”, mondta lassan, csodálkozva, hidegvérrel. Mire én elkezdtem volna beszélni, ha hörgéses gurgulázás helyett kijött volna emberi agy számára értelmezhető hang a számon. Újra lefutott az agyamban, hogy most biztosan meg fog ölni, hiszen még csak egy éve jöttem vissza. Újra nekifutottam, és magyarázatképpen csak annyit nyögtem: „hogy ne haragudj, nagyon izgulok”. Mire ő síri hangon azt válaszolta, hogy „akkor bizonyára minden okod meg is van rá”. Ezen a ponton kirázott a hideg, de már nem volt visszaút, beszélni kellett.

Szánalmasan habogva és szemlesütve előadtam valami olyasmit, hogy én ezt nem teljesen így terveztem, és megértem, hogy ez a cégnek kellemetlen, de ha már így alakult, én nagyon örülök neki, és remélem, hogy esetleg azért ő is tud velem örülni… - ezen a ponton felnéztem, és láttam, hogy a szeme nevet, miközben a kezével egy babás pocakot formált. Nem is kellett többet mondani, nem is tudtam, ugyanis elfulladt a hangom a megkönnyebbüléstől. Magában biztos tolulásos agyvérzése volt, de becsületére váljék, hogy nevetve gratulált, és azt mondta, hogy nagyon kár, hogy el kell válnunk, de ez a legcsodálatosabb dolog az életben, és én csak ne törődjek azzal, hogy bárki mit gondol. Magától szólított fel, hogy annyit vállaljak, amennyit tudok, ami nem veszélyezteti a biztonságunkat, hiszen, most az egészségünk a legfontosabb. Még ha ebből a gyakorlatban nem is lesz semmi, hálásan pillogtam a szándékért.

Van egy másik főnököm is, a szakmai vezető. Ő tegnap kezdett vadidegenként a cégnél. Már csak neki kell megmondanom, hogy BUÉKüdvnálunk – hellóviszlátterhesvagyok! De ezek után ez már semmiség lesz. Maximum piros cellába kell írnom az aznapi vérnyomást…

Szofi