#baba#anya

Terhesnapló 3. – Majdnem kettesben

És most mit csináljunk? – néztem tanácstalanul a férjemre. Aki válaszképpen elröhögte magát, mire a helyzet komikus voltát egy pillanat alatt felmérve, teli torokból, én is kacagni kezdtem. Csani ugyanis vasárnap úgy döntött, hogy háromnapos nyaralását meghosszabbítva anyukámnál marad Mohácson, aki csütörtökön hazahozza. Így nekem nem kellett 36 hetes terhesen az ötven fokban 200 km-t vezetnem oda-vissza, ami persze nem jött rosszul, de mégis, megdöbbentő volt, hogy a hároméves gyermekünk nem vágyik haza, mi több, a jelek szerint nem tudunk a hirtelen jött szabadsággal mit kezdeni.

Lázasan kapirgáltam az agyam hátsó zugában, hogy milyen tevékenységekkel is ütöttük agyon az időt, amikor még nem volt gyerekünk. Azonban a legtöbb programot Micó egyre súlyosabban érezhető jelenléte keresztülhúzta. Már nem szívesen pancsolnék élő vízben, így a Velencei-tavi kirándulás kilőve, a koncertek nagyon hangosak, ráadásul már állni sem bírok, fáj a csípőm minden pontja külön-külön, így a szakadatlan vad szexszel töltött éjszaka sem volt kecsegtető opció.

Végül randevúzgattunk: későn keltünk, kávézóban ebédeltünk és moziba mentünk. És természeten az EB meccsek történéseit is árgus szemekkel követtük nyomon, miközben hideg sört - vagy esetemben annak utánzatát - szürcsöltünk kézen fogva.

Azért nagyon furcsa volt Csani nélkül. Soha nem volt még ennyi ideig távol tőlünk, és sem érzelmileg, sem fizikailag nem volt könnyű feldolgozni a hiányát. A férjem még tegnap este is megkérdezte, mikor fürdetési időben vacsorázni indultunk a Vörösmarty térre, hogy ki is vigyáz most Csanira; továbbá lepisszegett, mikor túl hangosan szidtam a felmenőit a holland válogatottnak, mikor nulla ponttal kiestek.

Közben viszont végre volt időm regenerálódni. A legnagyobb lelki harmóniában és nyugalomban befejeztem a gyerekszoba utolsó simításait, szerintem három éve nem volt ilyen szép rendezett a gyerekbarlang. Egy barátnőm szavaival élve, elkezdtem fészket rakni, gyönyörű kisfiú-kuckó kerekedett azon a 17 négyzetméteren. Micónak és magamnak is mindent megvásároltam a nagy találkozásra, és közben nagyon jól megvoltunk a magányos hétköznapokon. Sokszor szóltam hozzá, mindent megbeszéltünk, ő pedig nagyon aranyosan mozgással válaszolt.

Kora reggel felkeltem, délelőtt intéztem a dolgaimat, az ebéd utáni kánikulában pedig lefeküdtem a finom, hűvös szobába szunyókálni. Délután otthon tettem-vettem, vártam haza a férjecskémet. Így teltek a napjaim.

Ahogy egyre nehezebb a pocakom, és egyre inkább fáj a medencém összes porcikája, egyre többször kezdek el a szülésen aggódni. Mert ugye szép szülésem volt, a fájdalmat ki lehetett bírni, három év alatt bizonyára az emlékek is megszépültek. De jött a kisördög, aki azt súgta: „Nehogy úgy járj, mint a cukorterheléses vérvétellel!” Merthogy a cukorterhelésre is úgy emlékeztem, hogy nem volt az olyan rémes. De aztán rájöttem, hogy mégiscsak elég rettenetes volt, miközben újra át kellett rajta esnem.

És elkezdtem felidézni a szüléssel kapcsolatos kellemetlen, fájdalmas, kiszolgáltatott pillanatokat, hogy felkészüljek rá: sajnos ez is a része volt, van és lesz az eseményeknek. Ráadásul, én Csanit a semmiből szültem, semmilyen előjele nem volt. Fogalmam sincs, mi az a jóslófájás vagy leszállt has, a nyákdugóról nem is beszélve. Nem szeretnék szégyenszemre a második gyerekkel vaklármában bevágtázni a kórházba.

Ma túlestem az első NST vagy CTG vizsgálatomon is - sosem tudom mi a különbség a kettő között. Ica, a szülésznőm körbecsókolt, és rendkívüli örömét fejezte ki, hogy ismételten együtt szülhetünk. Micóval minden rendben, bár kénytelen voltam felébreszteni, hogy a vizsgálat elérje a célját, az első tíz percben ugyanis mélyen aludt őkelme. A dokim is beugrott, kezében lobogtatva a negatív streptococcus eredményt. Egy gonddal kevesebb.

A végén szóbahoztam Icánál, hogy elég nagy a valószínűsége, hogy a szülés időpontjában az orvos szabadságon lesz, és ketten maradunk a feladatra. Szerettem volna tudni, hogy szerinte mire számíthatok, érdemes-e tartalék orvost választani, vagy jó az ügyeletes. És a legfontosabb kérdés, hogyan kerüljem el azt az embert, akit az első szülésemnél Dr. Brutálnak neveztem el?

Szánalmasan habogva adtam elő a korábban ezerszer, hideg fejjel átgondolt kérdéseimet. Szerencsére Ica azonnal kapcsolt, és nevetve megsúgta, hogy Dr. Brutállal nem fogunk találkozni, mert ő maga is irtózik a gondolattól, továbbá megígérte, hogy a föld alól keríti majd elő a legjobb orvost, aki mozgósítható. Megkönnyebbülve távoztam, visszanyerve nyugalmamat, újra úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, és Icára rábízhatom magam.

Azonban ez a felszabadultság a mai napnak csak a második legfelemelőbb érzése volt. A legcsodálatosabb, mikor délután, egy hét szívhasogató távollét után végre kis hároméves, napon lebarnult, hurkás gyerekkarok fonódtak a nyakam köré, miközben fehér rizsszem fogacskákkal teli szájacska ontotta nyálas puszik tömkelegét az arcomra, és huncut, nevetős gyerekhangon azt kérdezték tőlem: hiányoztam Anyának?

Szofi

Szofi, 2012. június 22.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(4 hozzászólás) 

2012 06 22. 15:55
Nekem mindhárom szülésem a semmiből jött, jól van ez így, legalább nem izgulsz előtte!!! és túúúúúúdod, sokkal gyorsabb lesz, mire észbe kapsz már Icánál leszel! :)
Hihetetlen, hogy itt a vége! Úgy elrepült! Vagy csak nekem???? :)
→ válasz erre
2012 06 22. 18:38
Nem, nekem is :) És ez ijesztő, nekem is ilyen hamar el fog repülni? :(
→ válasz erre
2012 06 22. 19:12
Panndi, igen!!!! :))))
→ válasz erre
2012 06 23. 15:41
HAJRÁ...ÉLVEZD...ITT A VÉG...KLASSZ ÉS JÓ.CSAK MINDEN RENDBEN LEGYEN LEGYEN...ITT ÉS OTT....GYÖNYÖRŰ LEGYEN ÉS ORDÍTSON..ANNNNYYYYYAAA...
→ válasz erre
X
EZT MÁR OLVASTAD?