Terhesnapló 3. – Jó harmincévesnek lenni!

Néztem a fejem felett a plafont, és nem akartam elhinni, hogy eljött ez a nap. Tudtam persze, hogy idén az utolsót taposom a húszasokból, de valahogy mindig az volt bennem, hogy csak „majd egyszer” érek a végére. Nem éreztem kétségbeesést, vagy szomorúságot, csak csodálkoztam, hogy megtörtént.

Ahogy jobbra néztem, visszanézett rám az újonnan felállított tartalék rácsos ágy, hiszen hétvégén időt szakítottunk a gyerekszoba új lakójának érkezéséből kifolyólag szükségessé vált munkálatokra, melynek keretében a hálószobát is átrendeztük kissé, hátha az új kis jövevény Csanival ellentétben nem szereti meg azonnal az éjszakai alvást.

A kiságyról eszembe jutott Micó, aki határozottan jelen volt, olyannyira, hogy a csípőmön kilazult ízületek és szalagok komoly gondot okoztak az esti elalvásnál és a reggeli felkelésnél. A kisbabám, mintha megérezte volna, hogy felébredtem, csuklani kezdett. Mosolyogva jóreggelttel köszöntöttem, mire vidám ficánkolással válaszolt. Hála Istennek, hogy minden rendben van vele.

Pénteken voltam az orvosomnál, aki megállapította, hogy szívhang, méhszáj, vérnyomás a lehető legtökéletesebb. Tréfásan megemlítette, hogy jó lenne megbeszélni a kicsivel, hogy pár nappal hamarabb jöjjön, hogy ne csússzunk bele az ő szabadságába. Nem is vettem ezt komolyan, örültem, hogy jól sikerült a vizsgálat, és hogy már csak egyszer kell jönnöm a magánrendelőbe, aztán kezdődnek is az nst vizsgálatok. Felírta a vérnyomáscsökkentőmet, és miközben kifelé kísért, még egyszer azt mondta: „ne izguljon csillagom, itt lesz ez a gyerek július ötödikéig!”. Én reflexből visszamosolyogtam, és később a liftben vertem a fejem a falba, hogy nem kérdeztem meg: ezt most mégis hogy érti? Arra alapozza, hogy Csani is megszületett hat nappal korábban? Vagy valamit machinálni akar?

A legszűkebb baráti társaságunkban is van olyan anyuka, akinél egy fájdalmas vizsgálat keretében megrepedt a burok. Hát, én nem szeretném, ha bárki ellenséges szándékkal megturkálna! Arról nem is beszélve, hogy hány olyan orvosról hallottam, aki konkrétan megindítja a szülést, hogy az ő egyéb elfoglaltságaival ne ütközzön. Én hiszek abban, hogy a születendő gyermek valamilyen misztikus belső indíttatástól vezérelve tudja, hogy mikor akar jönni, és vétek beleavatkozni a természet rendjébe. Persze az orvosom nagyon rendes, eddig nem csalódtam benne, ráadásul Magyarország leginkább természetes szülésben hívő kórházának a munkatársa, legvalószínűbb, hogy a fantáziám ragadott el, és szegény ember nem akart semmi rosszat. De azért nem aludtam jól aznap éjjel. Második gyermekem születésekor nekem sokkal fontosabb, hogy akkor jöjjön a világra, mikor itt van az ideje, mint hogy ott legyen a kiválasztott orvos. Hiszek magamban, hogy meg tudom szülni a babát a szülésznővel és az ügyeletessel, ha úgy alakul.

Dörömbölés kényszerített vissza a jelenbe - a kisfiam nem éri fel a polgári lakás magas ajtajainak kilincsét -, és a forgóimat porcikánként mozgatva megpróbáltam felállni, hogy kiszabadítsam. Sikertelenül. A férjem megkönyörült rajtam, kiengedte Csanit, és tejeskávét főzött nekem. Elindult a nap, a harmincadik születésnapom, éppen úgy, mint bármelyik másik: elvittük Csanit a bölcsibe, mi dolgozni mentünk, folytattam a munkaköröm átadását az utódomnak.

Este vacsorázni vitt a férjem, a kedvenc görög tavernánkba, ahol mennyei vacsorát ettünk. Egy teljes pazar ráktál eltüntetése után jutott csak eszembe, hogy nem emlékszem, lehet-e tengeri herkentyűt enni terhesen?

Este örömmel nyugtáztam, hogy hála a mobiltelefon, az e-mail és a közösségi portálok létezésének több mint százan gondoltak rám. Kimentem elalvás előtt a fürdőbe, és a tükörbe nézegettem az arcomat. Nem hogy nem láttam semmi változást, de nem is éreztem.

Micó megmozdult, amikor bekukkantottam a békésen szuszogó Csanihoz, és arra gondoltam, hogy milyen jó úgy harmincévesnek lenni, hogy az ember nagyjából elérte azt, amit tizennyolc évesen erre az időszakra elképzelt magának.

Szofi