Terhesnapló 3. – A nemek (h)arca

Sikerült mindent tisztázni, és nagy kegyesen nekiállt a gép használatának. Azt, hogy a vastag hasfal miatt nem lát szinte semmit, ezt nagyjából hússzor kellett végighallgatnom, volt olyan kedves, hogy ezt variálta is. Az indirekt közléstől, mint hogy egy lágy sóhaj kíséretében, szinte magának megjegyezte: „na igen, az ultrahangnak is vannak sajnos korlátai”, egészen az arcomba bele nyomásig, mint a „A maga hasán bizony nem lehet átlátni” , minden létező variációt meghallgattam. Az ötödik után már szerettem volna átcsúszni egy alternatív idősíkba, ahol egy olyan filmsztár vagyok, akit ha sarokba szorít az ellenség, és óvatosan lenyúl az ágy alá, mit ad isten, ott talál egy aknavetőt, amit hanyag mozdulattal, és kaján félmosollyal az ellenség arcára irányít, majd hidegvérrel meghúzza a ravaszt. Már ha van az aknavetőkön ravasz egyáltalán.

Sajnos ilyen eszköz nem állt rendelkezésre, de a huszadik után valóban megelégeltem a dolgot, és cinikus hangon közöltem, hogy szükségtelen ezt többször elismételnie, mert az utolsó 12 hetes ultrahangomon is ő vizsgált, ahol már volt szerencséje ezt a fizikai körülményt a tudtomra adnia, kábé ötvenszer. Láthatóan zavarba jött, de végül azzal állt bosszút, hogy csupa nagybetűvel és felkiáltójellel ráírta a leletem legtetejére: „vaskos hasfal miatt korlátozott uh leképezés”. Legyen meg a boldogsága. Szívem szerint én meg ráírtam volna a névtáblájára, hogy „görény doktor”.

Volt azonban azon a leleten más is, kiderült belőle, hogy a kisbabámnak már 45 mm a fejátmérője, a combcsontja és a felkarcsontja 29 illetve 30 mm hosszú, és a becsült súlya 300 gr. És lássuk be, 30 deka az már párizsiból sem kevés! Egyébként nagyon szép, szabályos gyerek, olyan kecsesen érintette az arcához a kezét, mintha migrénje lenne, úgy látszik, beigazolódik a művészi hajlam és magától értetődő tehetség, amit már legelőször is láttam rajta. Nagyon büszke voltam magamra, amiért hamarabb vettem észre, hogy kukaca van, minthogy azt az orvos látta és mondta volna. A lepényem a hátsó falon tapad, ezért is érezhettem a mozgását viszonylag hamar. Hazaérve nem tudtam ellenállni a csábításnak, azonnal előkaptam a kisfiam ugyanekkori leletét, és döbbenten tapasztaltam, hogy a legnagyobb eltérés mindössze 1 mm volt a mért értékek között. Úgy látszik, mi tényleg csak egyformát tudunk gyártani.

Mindenkinek elújságoltuk, hogy ismét kisfiút várunk, mire sok olyan reakció érkezett, hogy „nem baj, majd a harmadik lesz a kislány”, vagy „és, nagyon csalódottak vagytok?”. Mit szépítsem, ezeken nagyon felhúztam magam. Miért gondolja mindenki azt, hogy jobb lett volna a lány? Miért nem lehet éppen olyan jó, vagy legalább olyan jó két egynemű gyerek?! Ki beszél itt harmadikról...???

Ahogy aludtam rá egyet, és elgondolkoztam, hogy miért is dúltak fel az ilyen jellegű hozzászólások, és be kellett ismernem, legalább magamnak, hogy bizony azért, mert magam sem voltam lelkileg felkészülve arra, hogy két kisfiú édesanyja legyek. Nekem hugicám van, és nagyon szeretjük egymást, mindig is jó testvérek voltunk. Egész kicsi lány koromtól úgy készültem, hogy nekem csak lányaim lesznek. Óvodában öt lányt képzeltem magamnak, általános iskolában már csak négyet, gimire maradt a három, mire felnőttem, az előttem álló pozitív példa hatására kettő.

És aztán beütött az első krach: kisfiam született. Ez persze nem olyan értelemben volt krach, hogy ne örültem volna ennek, hanem csak a sors kibillentett abból a magabiztos, tudatos énrészemből, ami azt hitte, az életben mindennek úgy kell történnie, ahogy az ember azt jó előre excel táblákon eltervezi. De jót tett nekem ez a fordulat: újra nyitottá vált az életem, rájöttem, miért is ne lehetne akár három gyerekem, és milyen izgalmas lesz várni, hogy milyen kombinációban jönnek majd a világra.

Most azonban tudatosult bennem: azzal csupán mint matematikai eshetőséggel számoltam, hogy csak fiaim legyenek, igazán soha nem gondoltam bele, hogy nem lesz legalább egy lányom. Így, hogy ismét kisfiút várok, egyetlen esélyem maradt valóban, ha vállalunk egy harmadikat és az lány. De én ezt a terhet, ezt az elvárást nem szeretném se az eljövendő harmadik gyerekem, se a saját nyakamba tenni. Nem szeretnék előre szerelmeskedni, mert a lányspermiumok tovább élnek, pláne nem ecettel irrigálni, vagy bármilyen még gusztustalanabb házi praktikákat alkalmazni.

A férjem persze lerendezte annyival, hogy milyen kafa, hogy nem fognak rettenetes kamaszcsávók itt a lányaink után kajtatni. Na igen, de eszerint éppen a mi fiaink lesznek a rettenetes kamaszcsávók! Hát, ezt nem látja?! Nem látta. Inkább beleugrott egy orbitális névválasztó excelbe, ahonnan azóta sem került elő – hiába, nem véletlen lett ő a férjem.

Aztán aludtam rá még egyet, és egyrészt arra gondoltam, hogy a testvéremmel mi milyen jól megértettük egymást, és hogy talán két kisfiú is közelebb kerül egymáshoz, mint két különböző nemű testvér. Másrészt azokra az előnyökre gondoltam, amiket korábban sorakoztattam fel emellett a forgatókönyv mellett. Megpróbáltam analizálni, hogy miért is félek attól, hogy nem lesz lányom. És abban találtam meg a kulcsot, hogy nekem a mai napig nagyon szoros a kapcsolatom az édesanyámmal. És hogy azért a lányok többségére inkább ez jellemző.

A fiúk meg hálátlanul kirepülnek a családi fészekből, nem lehet rájuk komolyan számítani, és nem mondják el a titkaikat. De aztán rájöttem, hogy mint annyi minden, ez sem szentírás. A nagy számok törvénye igaz a matematikában, de az érzelmek mikroszférájában annál kevésbé. Miért is ne lehetne nekem meghitt kapcsolatom a fiaimmal? Miért is ne akarnák velem megosztani a titkaikat, ha olyan szeretetet adok nekik, amiben biztonságban tudhatják azokat? Akarok én tulajdonképpen minden titkot tudni??? Nem, lássuk be, egyáltalán nem biztos...

És végre, két-három nap rágódás után rájöttem, hogy nincs semmi olyan vágyam, leszámítva a katicás hajgumikkal tűzdelt copfocskákat, amit egy fiútól ne kaphatnék meg. Nagyobb a kihívás, ez tény. Gatyamadzagot felkötni, idegeket edzeni. De már most arra gondolok, mikor majd azt mondhatom meglett asszony koromban: „Idefigyelj, öregem! Te nekem nem tudsz újat mutatni, két fiút neveltem fel!” Vagy hármat...

Szofi