Mondtam a férjemnek, ha szeretne még egy gyereket, adjon el valamit, mert drága a magánkórházi szülés... Köszönöm, az államit többet nem próbálnám ki!

Semmi esetre sem szeretnék bármilyen lejárató, vagy fröcsögő véleménnyel leönteni kivétel nélkül mindent és mindenkit az állami kórházak szülészetével és csecsemős osztályával kapcsolatban, de nekem több mint két hét után is vannak kisebb-nagyobb PTSD (poszttraumás stressz szindróma) tüneteim, amelyek lehet, hogy az én szuperérzékenységemből fakadnak, de nem én vagyok az egyetlen ezzel a véleménnyel, ebben megbizonyosodtam, már bent a kórházban.

Azzal nem tudunk mit tenni, hogy az állami egészségügy alapjaiban véve szörnyű keretrendszert alapoz meg magának, amiben mindenkinek respect, aki ép ésszel és lelki világgal tud dolgozni, és tenni az emberekért, akik azért mennek oda, mert valamiben egészségügyi segítségre van szükségük. Azonban ugyanez a keretrendszer amellett, hogy alapvetően szörnyű az ellátottság, kevesen vannak a dolgozók, - és már ez is pont elég magas szinten befolyásolja az uralkodó morált és hangulatot- olyan elemekkel szívja magát tele, hogy minden álmoddá válik egy kézben tartott zárójelentés.

Itt nem azért mész be a kórházba, hogy túlélj, hanem túl kell élned, ha bekerültél. Nem mindegy.

Direkt nem fogok példákat hozni, hogy milyen állapotok uralkodnak, milyen verbális megsemmisítés zajlik sokszor, és mennyire teszik ki a lelki sérülések nagy részét a kórházi történések. Biztosan van, aki nem ezen a véleményen van, és nem okozott neki semmilyen törést a bent töltött pár nap, de valahogy azt érzem, ők vannak kevesebben. Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy nagyjából az a csoport befogadható és kezelhető az intézmény szempontjából, aki semmilyen szélsőséget nem képvisel, tehát könyv-szerűen a megfelelő napon lesz teje, megfelelő mennyiségben, pontosan annyit veszít a súlyából a gyereke, és a sebei is pont úgy gyógyulnak stb…stb… ahogy ez le van írva egy szoci tankönyvben. Amint egy picit is eltérőek ezek a dolgok, máris feszíteni kezdi a benti törvényeket, és lesz nyomban „problémás”.

Kismamanaplóm

 

Kismamanaplóm, szülés előtti kiadás: konkrétan egy „haldokló” lamantin vagyok!

Nem sorjázom tovább, bár nagyon hosszan tehetném, mert egyszerűen azon kívül, hogy már nagyon várom a következő alkalmat a pszichológusommal, az utóbbi két hétben nem telt el úgy nap, hogy ne jusson eszembe, mennyire szörnyű volt az ott lét. Anyává válni nem egy pillanat, és persze tudom, vannak, akiknek megszületik a gyereke, és rögtön vattacukor szagú pamacs-felhőkön ringatóznak ősanyák magabiztos mosolyával, de van egy talán nem is kis csoport, akik bizonytalanok, rémültek, és kimerültek, akik remegő kézzel és ijedt szótlansággal igyekeznek megtenni mindent, amit ilyenkor várnak tőlük, úgy, hogy talán abban sem biztosak, mik azok.

Őket inkább pont, hogy segíteni kellene, bíztatni és mellettük állni, és nem azt várni, mikor dőlnek el, és válnak ők is „problémássá”. Megmutatni nekik, hogy lehet ezt lazábban is, kedvességgel bátorítani, és empatikusan kezelni. Tudom, hogy pusztába kiáltott szó…de ezt gondolom, és attól, hogy csendben elfordítjuk a fejünket, és elfogadjuk, hogy „hát ez ilyen, ki kell bírni”, attól még, nem válik legitimmé ez a bánásmód.

Meg kell, hogy említsem azért, hogy ezek mellett a tapasztalatok mellett volt néhány olyan ember, aki nekem kis meleg fénysugár volt abban a pár napban, ami nagyon nagy érték, ha zord sötétségben érzed magad. Hálás is leszek nekik mindig. 
Mindenesetre mondtam a férjemnek, hogy ha szeretne még egy gyereket, adjon el valamit, vagy nyerjen a lottón, mert drága a magánkórházi szülés. Köszönöm, ezt többet ne próbáljuk ki.

A csodás kisfiam pedig éppen ébredezni kezd mellettem, úgyhogy búcsúzom. Ennek is örülök, hogy körülbelül ötszöri nekifutásra sikerült ezt a pár sort leírni…már nem én vagyok a főnök ugye…

Köszönöm mindenkinek, aki velem együtt élte meg ezt a jó pát hetet, hogy szurkoltatok, figyelemmel követettek, nem is hiszitek néha mekkora erőt adott nekem. Új feladatkörömbe próbálok nagyon betanulni, vannak igazán kemény részei, pl.: próbálj meg teavajat kihűlt pirítósra egy kézzel kenni, mert a másikban egy kis nyekergő, és közben a figyelmét is lekötni mondjuk úttörő dalokkal (ne kérdezzétek, az jutott eszembe), és még annyi, de annyi minden van, ami még most nagyon leterhel, és az összes erőm kell hozzá. De remélem, gyorsan megy a tanulás, és írhatok még nektek…már most annyi minden mondanivalóm lenne ezzel az anyaság nevű univerzummal kapcsolatban. Addig is, köszi még egyszer a lehetőséget! A Babanetnek, és Nektek, az „ex-lamantin” új állatfajjá változik.