Terhesnapló9. - Minek ide még egy gyerek?

Egyébként tökéletes. Kiderült, hogy amiket mi itthon korábban hallottunk, az már az Ő kis szíve volt! Csak én 150-170 körüli értékre számítottam. És ennek megfelelően zakatolóbb hangra. De a lényeg, hogy bent lubickol, és minden jel arra utal, hogy jól van!

A hasam is végre igazán növekedésnek indult. Az első terhességemnél valahogy szép lassan, egyenletesen nőtt a pocakom. Most az 5-6. héten egy pillanat alatt kieresztettek a szövetek, és úgy néztem ki, mint aki jól beebédelt. Aztán ez az állapot maradt meg, és úgy igazán nem kezdett el gömbölyödni a pocakom egészen eddig, a 17. hétig. Most viszont végre beindult, már nehezen tudnám letagadni, hogy nem egy egész sült csirke, hanem egy kisbaba lapul odabent. A mozgások is egyre jobban érezhetőek, bár ezen a héten nem nagyon volt időm figyelni rájuk.

Valahogy minden nagyon összejött most, én pedig elkezdtem elmerülni benne. Több haláleset, több meg-nem-értés és több utálkozás vezetett ahhoz, hogy egyszerűen úgy érezzem, hogy valahogy csak pörögnek a napok, én pedig valahol a padló alatt kúszva próbálom túlélni őket. Egyik sem érintett közvetlen közelről, de mind megérintett valamennyire, és az ilyenkor amúgy is labilis hormonháztartás sem volt a segítségemre. Apa meg is mondta, hogy azonnal szedjem össze magam, mert valójában kétgyermekes anyuka vagyok már, nem szabad ennyire elhagynom magamat. Mindent megtett értem, de nem tudott segíteni.

És ekkor felhívtam a Nővéremet, és videó beszélgetéssel elmeséltem, mik bántanak. Azonnal, az első pillanattól éreztem, hogy megért. Hogy pontosan tudja, melyik mondatom mit takar. Pontosan tudja, mivel mit szeretnék mondani, és mi miért nyomja a szívemet. Pedig ugyanazokkal a mondatokkal mondtam el, mint előtte másoknak, akik közel állnak hozzám. Mégis, a Nővérem volt az, akinek minden válaszmondata pont az volt, amire szükségem volt! Pedig nem mondott semmi világmegváltó gondolatot, sőt. Nem adott tanácsot, nem mondta meg, mit kellene tennem, csak annyit mondott: "komolyan ezt mondta? Nem értem, hogy mondhatott ilyet", meg "ez nekem is nagyon rosszul esett volna", és "igazán nem így kell egy ilyen helyzetet kezelni, jól tetted, hogy elmondtad neki", stb. De mindezeket mindig a legjobb pillanatban, a legtermészetesebb módon mondta. Semmi mesterkéltség, semmi műnyájasság. Még a ki nem mondott érzéseimre is reagált. Mert, tudjátok, bármennyire is szeretem a Férjemet, barátaimat, a Nővérem az egyetlen, aki végig ott volt mellettem, bármi gondom támadt az eddigi életem során. Ő védett meg az oviban, amikor a nagycsoportosok nem akartak beengedni a babaházba játszani. Ő segített megtanulni biciklizni. Ő kísért ki sötétben a Nagymamánknál a kert végi pottyantósba. Ő volt velem megannyi csalódásomnál. Ő fújta ki az egyetlen homokszemet a templomi esküvőnk szertartásából, hogy az zavartalan legyen. És Ő érezte most is meg, hogy mi nyomja igazán a lelkemet.

Szóval amikor nehéz pocakkal, fáradtan eszembe jut, minek ide még egy gyerek, akkor tudom, hogy valójában ez nem kérdés. Mert kell egy testvér (később talán még több is). Igaz, hogy nem mindig voltunk jó testvérek, de mindig testvérek maradtunk! És ez a legfontosabb... És innen puszilom a többi tesómat is, akiknek épp olyan hálás vagyok azért, mert szeretnek! És tudom, hogy az egykéknek is lehet fantasztikus életük, és sokan pont azért szeretnének egy gyereket, mert így látják jónak, nekik ez a természetes. Én testvérek között nőttem fel, nekem ez a természetes állapot.