Terhesnapló 9. - Halloween, ahogy én látom...

Itt, Angliában viszont úgy éreztem, muszáj belevetnem magam, ha be szeretnénk illeszkedni. Arra gondoltam, hogy a különböző csoportfoglalkozásokról ismert gyerekek nagytesói fogják elárasztani az előszobánkat, azok a szülők kísérik majd őket, akikkel együtt hordjuk a babás klubokba a gyerkőcöket, és remek buli lesz az egész. Bíztam a dolog kapcsolatépítő szerepében, amire frissen beilleszkedőként úgy éreztem, hogy szükségünk van.

Ennek megfelelően tehát tavaly A4-es papírlapokból szellem formákat vágtam ki, teleragasztottam az ablakokat, és kiraktam azt a bizonyos mécsest a ház elé, ami a helyi szokások szerint jelzi, hogy örömmel várják az édességre éhező gyerekeket. Én magam fekete ruhába bújtam, macskafüles hajpántot vettem, festettem magamnak bajszokat és fekete orrot, amolyan macskásan. Kismanó boszorkány jelmezt kapott, amit ingyen szereztem az egyik helyi anyukától (egyébként nem terveztem ilyen kicsit jelmezbe bújtatni, de elfogadtam a felajánlást). Este 6 körül kopogtatott az első látogatónk. Kismanóval kinyitottuk az ajtót, és abban a pillanatban szegény kis (akkor még) 9 hónaposom ijedt hisztériázásban tört ki. Amúgy sem szerette ebben az időben az idegeneket, amolyan tipikus szeparációs szorongása volt, ha például egy idegen felnőtt megsimogatta. Aznap viszont már az ajtóban álló jelmezes kisgyerektől is teljesen kétségbeesett. A tipikus "trick or treat" kérdésre gyorsan nyújtottam az odakészített tálat, ami tele volt édességgel, hogy tudjon választani, és már rohantam is szegény kicsi lányomat megvigasztalni. Hamar megnyugodott, így a következő kopogásnál voltam olyan bátor, hogy a karomban ölelve megint az ajtóhoz vittem. Nem kellett volna. Újabb óriási sírás. Innentől túlélésre játszottunk. Amikor kopogtattak, én gyorsan ajtót nyitottam, Apa pedig felmenekült az emeletre Kismanóval, aki egyébként a szép ruháját nagyon élvezte, és kisboszorkányként teljesen elvarázsolta Apát. Este 8-kor pedig elfújtuk a gyertyát, és több kopogtatónak nem nyitottunk ajtót. Így is elég rosszul sikerült az a két óra hossza, amíg a gyerekek érkeztek. És legnagyobb meglepetésemre egyetlen egy kislánynak tudtam a nevét, nagy részét még soha nem is láttam azoknak, akik nálunk jártak. És azóta sem láttam őket! Persze az is lehet, hogy csak nem ismertem meg, mert meg kell mondanom, nekem a kreatív és izgalmas farsangi szokásokhoz, és főleg jelmezekhez képest elég sivár volt, amit itt tapasztaltam. A lányok szinte mind boszorkányok voltak valami csúnya, időnként horrorisztikus sminkkel, a fiúk meg csontvázak, néha maszkkal megspékelve. Bolti jelmezekkel. Az egyetlen kézzel készített kiegészítő az egyik kislányon egy kiszaggatott harisnya volt. Kopogtatásnál a "trick or treat" felszólítást valahogy úgy lehetne fordítani, hogy "csínyt vagy cukrot". Vagyis, ha nem kap a gyerek édességet, valami trükköt alkalmaz. Mondjuk megátkoz, vagy elvarázsol. Egyik kislánytól az elején megkérdeztem, mi lenne a trükk? Vagyis mit csinál velem, ha nem kap csokit? Szerencsétlen teljesen ledermedt, és elfehéredett arccal fordult hátra az anyukájához, aki majd megszakadt a röhögéstől. Mondta, hogy ezt még nem kérdezte meg soha senki. Ez engem kicsit elkeserített, mert azt láttam, hogy valójában nincs mélysége ennek az "ünnepnek". A gyerekek nem tudják, miért mennek, csak annyit látnak, hogy kapnak egy bolti ruhát, amibe gyorsan belebújnak, és elmennek ingyen csokit szerezni. És ez így nem az én ünnepem, és nem a családunk ünnepe. Persze, ha pre-schoolba (óvoda) kerül majd Kismanó, akkor biztosan muszáj lesz nekünk is valamennyire belesimulni az egészbe, de amíg nem kell, addig nem is szeretnék.

Idén nem kapott díszítést a ház, nem került ki a mécses. Nem is kopogott senki. Ellenben november 1-én, Mindenszentekkor szalvéta technikával mécseseket készítettünk bébiételes üvegekből, és beszélgettünk a halottainkról. Kismanó teljesen le volt nyűgözve, és egy pillanat alatt megtanulta elfújni a gyertyát. Boldog volt, és egyszerűen csak örült annak, hogy mind ülünk az asztalnál, és egymásra figyelünk. Szóval ez a hét békésen telt, eltekintve attól, hogy bent Kistesó már kezdi megtanulni örökmozgó Nővérétől a folyamatos rúgkapálást, és ezt egyre erőteljesebben érzem is. Már Apa is érezte! Pedig ez még csak a 16. hét... Mi lesz itt később?