Én leszek a nő, aki "nem szült", max kiprojektált egy gyereket magából, csak mert a farfekvés miatt szinte biztos a császár?

Mindig is mondom, hogy az ősz a legszebb évszak a négyből. Csak körül kell nézni, mennyi szín, mennyi árnyalat, mennyi árnyék és fény. Szerencsésnek érzem, magam, hogy ősszel születik a kisfiam, van előtte egy kis időm bámulni ezt a varázslatot. Bár leginkább egyedül van erre lehetőség, a férjem a hülye mezőgazdaság miatt egyáltalán nem ér rám, amit ennyi év után sem tudok megszokni teljesen, de ez van. Szóval, ha magányos terhes nőt lát valaki őszi faleveleket bámulni furcsa átszellemült fejjel, én leszek, jelentem.

Egy héttel megint előrébb kerültünk, és új információkkal is gazdagabb vagyok, ugyanis voltam a dokimnál vizsgálaton, és az én kisfiam nem nagyon kíván a farfekvésből pózt váltani.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezen halálra izgulom magam, megnyugtatom, nem így van. Ha neki így jobb, és így érzi magát jól, akkor én is, persze csak akkor, ha ez nem valami kényszerítő erő miatt van, és szeretne, de nem tud befordulni.

Meg is beszéltünk egy időpontot császármetszésre, és el is kezdtem felkészülni a témában, ami nálam kb. olyan mértékű, hogy éppen, hogy nem veszek itthonra is egy szikét egy szivacsdarabon modellezni, és igyekszem az ilyenkor szokásos infúziók tartalmát is a kiírt időre memorizálni. Nem szeretem a meglepetéseket, na.

Alapvetően úgy álltam a szüléshez, hogy nem erőltetek semmit, egy dolog lényeges nekem, úgy történjen minden, hogy az a gyerekem legnagyobb biztonságát szavatolja. Azt gondolom, ez talán maximálisan megérthető. Ez az egész szülési mód kérdés viszont az egyik legnagyobb kismama-anyuka társadalom egyik legkritikusabb pontjához vezet, vagyis: természetes szülés vs. császármetszés.

Én igazából nem értem ezt a néha nagyon túlbuzgó ellentmondást. Ugyanis vannak ezek a hatalmas ősanya komplexussal megáldott nők, akik szerint a természet úgy alkot meg mindent, ahogy annak lennie kell, és meggyőződésük szerint táncoljunk meztelenül madártollakkal tűzve, menstruációs vérrel festve. Na ők azok, akik, ha meghallják, hogy valaki császárral szült, azonnal ferde szemmel kezdenek a másikra nézni, és kvázi úgy tekintik, hogy az a nő nem szült, max. kiprojektált egy gyereket magából. Miközben a másik oldalon is van egy szélsőséges amazon csoport, akik pedig a minden áron császárral szülő nők, ki milyen indokkal, de „engem aztán nem szakít szét a szemét kölyök” felkiáltással vetik magukat alá az egyébként komoly hasi műtétnek, aminek különben nem könnyű a regenerációja, de ugye az már kit érdekel. Hasonlónak látom ezt az ellentétet, mint az anyatejes és tápszeres táplálás kérdését. Feszül az ellentét...de végül is… nem mindenkinek az a lényeg, hogy az a gyerek jól legyen?

Mindenesetre az én kisfiam is befordulhat még, de ha nem fog, akkor sincs gond, mert mindent megoldunk. Addig is elolvasok pár műtéti menetet, megtanulom latinul a műtét közben átvágott rétegek nevét, és sorrendjét, és berajzolom nagyjából a feltételezett vágás helyét. Így, mire eljön az ideje, ott állunk az első sorban, felkészülten, de az izgalomtól semmire sem emlékezve, hogy majd amikor az arcomhoz emelik ezt a kis csodalényt igazán tök mindegy legyen hogy jutottunk el odáig, mert akkor már csakis Ő a lényeg.