Babavárás két ország között ingázva

Zalánki Fruzsina és férje Zalánki Gergő - esküvőjén. (Fotó: Vaszil Ádám)

Milyen örömteli időszak jelenleg az életedben a babavárás Fruzsi? Hogyan alakul ez külföldön? Izgatottan várjátok a babóca érkezését, vagy vannak aggodalmak is esetleg?

Bizonyos szempontból nehezített a helyzetem, mert külföldön készülődöm, és itt várok az anyaság beteljesedésére a családom és a barátaim nélkül. Kissé hektikusan érzem magam, a gondolataim napról napra változnak. Olvastam természetesen, hogy ez a terhes nőkre jellemző, de az első hónapokban nagyon büszke voltam magamra, hogy teljesen függetlenítem magamat az általános félelmektől, teljesen át tudom adni magam az örömnek, és ahogy haladok előre a terhesség folyamatában - most már a 6. hónapot elhagytam -, egyre inkább érzem a változásokat, a testemen is, a lelkemben is, érzem, hogy meg fog változni az életünk. Nagyon sokat segít az, hogy a férjem folyamatosan mellettem áll, pedig azt mondják, hogy a férfiak nehezebben azonosulnak ezekkel az érzésekkel, mert a gyerek nem bennük növekszik, nincsenek velük közeli kapcsolatban. Mégis kettőnk közül érdekes módon Gergőnek megy ez egyszerűbben, amit azért érdekes beismerni, lévén, hogy mégiscsak én vagyok a nő a kapcsolatban. Tehát most már megjelentek bennem a szüléssel és a szülés utáni testemmel kapcsolatos kételyek. 

Gergő, mit éreztél, amikor megtudtad, hogy Fruzsi állapotos lett?

Nagyon örültem neki, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar sikerülni fog. Az elején el sem akartuk hinni...

Külföldi orvossal vagy magyar orvossal csinálod végig, Fruzsi ezt az utat?

Erősen ragaszkodom az otthonunkhoz, az otthoni légkörhöz, annak ellenére, hogy külföldön élünk, ezért már a terhességem legelején kijelentettem, hogy azt nem tudom elképzelni, hogy ne Magyarországon szüljek. Hiába jó lehetőség lenne a kettős állampolgárság, meg számos előnyt élvezne a baba, számomra elképzelhetetlen, hogy ne magyar orvossal beszéljek az egész folyamat alatt.  Hazajárok minden egyes vizsgálatra, és szerencsére egy nagyon kedves orvost választottam. Amennyiben valami sürgős probléma merülne fel, akkor természetesen megnéztük, hogy itt Olaszországban hova lehet menni, meg ajánlottak is orvost, úgyhogy erre is felkészültünk.

Te hogyan érzed magad Gergő Olaszországban? Mennyire hiányzik a magyar környezet?

Szerintem a lehető legjobb helyen vagyunk most, itt minden olyan nyugodt. Remek helyszín a  gyereknevelésre. Szeretünk itt élni, és az időzítés is tökéletes. Persze hiányzik Magyarország, talán a hazai ízek a leginkább. Itt mindig tésztát esznek az emberek, ami számunkra kicsit szokatlan és egysíkú ... Jó lesz karácsonykor pár hetet otthon tölteni a család és a barátok társaságában.

Ha bármit tanácsolnál, Fruzsi a többi hölgynek az orvosválasztással kapcsolatban, akkor mi lenne az?

Azt mondják, hogy minden terhességben vannak kisebb nagyobb buktatók vagy problémák, vagy ami az átlagostól eltérően alakul. Nekünk szerencsére hamar összejött a baba, de az elején voltak baljós jelek. Egy hónapig az elején folyamatosan véreztem. Szerintem minden kismamának a rémálma, hogy ez bekövetkezik. A férjem ekkor az olimpia előtt állt, illetve az olimpián volt kint, ezért a vizsgálatokra, amelyek az elején szükségesek - a szívhang rendben van-e, jó helyen tapadt-e meg -, nem tudott eljönni. Amikor a fent említett állapot folyamatosan jelen volt, nekem további terhet jelentett, hogy hogyan mondjam el a páromnak. Köztudott, hogy minden sportolónak az olimpia a karrierje csúcspontja négy évről négy évre, és töprengtem, hogy van-e jogom ezzel „megzavarni” Gergőt.  Sokáig eltitkoltam előle a dolgot, de én azért elmentem egy nagyon jó nevű sürgősségi ambulanciára Magyarországon. Egy viszonylag fiatalabb orvos fogadott, aki abszolút nem tanúsított együttérzést, holott meg voltam ijedve. Megvizsgált, nem mondta, hogy mitől lehet ez. Rám nézett, és azt mondta faarccal: “Hát nem tudom, de azért ezt a terhességet még ne nagyon mondja senkinek!”  Akkor én teljesen összetörtem.  Hazamentem és elmondtam ezt a férjemnek. Megpróbáltunk utánajárni a dolognak, de az az érdekes, hogy ahhoz képest, hogy úgy gondolom, ez komoly dolognak tűnt, hiába mentünk ide-oda, a magyar egészségügyön belül, nem foglalkoztak úgy igazán a problémával, azt mondták, hogy vagy elmegy a baba, és akkor ennek oka van, vagy ha megmarad, akkor ez csak valami olyan dolog, amivel nem kell foglalkozni. Az első pár hónapunk ilyen kétségek közt telt, és ez be is árnyékolta a babavárás elejét.

És aztán találtál olyan orvost, aki szakszerűbben és empatikusabban tudott hozzád állni?

Igen, az egyik közeli barátnőm nemrég szült, és javaslatára én is elmentem az ő orvosához. Azóta nem is kerestem mást, mert ez a doktor hatalmas szeretettel és megértéssel, valamint együttérzéssel fordul a páciensek felé. Mindenkinek azt kell átgondolnia szerintem, hogy milyen típusú orvos az, aki neki megfelel. Például én tudom, hogy nekem - mivel én eléggé bele tudom hergelni magamat a dolgokba, és fel tudom idegesíteni magamat apróságokon is, ha valami nem sikerül vagy nem rendeltetésszerűen zajlik-, egy nagyon szigorú, nagyon kimért orvos nem lenne jó. Tipikusan az a kismama vagyok, aki nagyon sokat gondolkodik a külső szemlélőktől érkező kérdéseken és tanácsokon, ezért szükségem van arra, hogy az orvos támogasson, helyre tegyen néha, hogy azért ennyire nem kell belelovalnia magát az embernek. 

Gergő, Neked okoz vagy okozott-e bármilyen lelki nehézséget a babavárás időszaka? Mennyire befolyásol ez Téged a sportolói felkészülésben?

Az elején nehéz volt számomra, hogy rengeteg szörnyű hírt lehet hallani arról, hogy milyen gyakori, hogy elmegy a kisbaba az első hónapokban. Az az időszak nehéz volt, én pont az olimpián voltam, amikor Fruzsinak mennie kellett egy vizsgálatra, ahol megnézték a szívhangját a picinek. Nagyon rossz volt, hogy nem tudtam ott lenni. Pont egy mérkőzés előtti éjszaka volt, és ott 7 órával előrébb jártunk, ezért már nagyon késő volt nálam. Természetesen megvártam a vizsgálat végét ébren, és megkönnyebbülés volt látni a fotókat, videókat a piciről a jó hírek kíséretében. Nagyon boldog voltam utána. Ugyanezt éltem át a genetikai tesztnél az első trimeszter végén. Nagy boldogság volt, amikor kiderült, hogy minden rendben van. Most már érezzük, ahogy rugdos, és ez rendkívül jó érzés, hiszen így mindig tudjuk, hogy minden rendben van vele.

Igen-igen, azt mondhatom, hogy nagyon nagy a szerelem közöttünk hála a jó Istennek. Régen nem tudtam volna elképzelni, hogy 3 éven át valakik szerelemben tényleg úgy legyenek együtt, hogy ez az érzés nem csillapodik. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy szerintem a mi kapcsolatunk tökéletes. Természetesen vannak olykor veszekedések, hogy ki takarít, meg miért nincs kitakarítva, de ezeket nem is nevezném veszekedéseknek, inkább vitáknak, de a főbb dolgokban nincs köztünk egyáltalán nézeteltérés. Én nagyon szeretem Gergőt. Eleve úgy ismertem meg, hogy ő egy olyan szintű sportoló, akinek ez alakítja az életét, és az elején ezt nekem nagyon helyre kellett tennem fejben, hogy igenis vannak kötelezettségei, illetve nagyon komoly elvárások vele szemben. Nekem ebbe bele kellett simulnom, ami nem volt annyira egyszerű feladat. Sokszor eszembe jutott: ez rendben van, na de mi lesz velem?!
A várandósság során is előjöttek hasonló lelki vívódások: persze terhes vagyok, persze most itt vagyunk kint, és tényleg minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ez egy csodálatos környezet, ami a babának is nagyon jó lesz, de időről időre - amikor rosszabb kedvem van - felteszem azt a kérdést, hogy ebben az egészben hol vagyok én, vagy mikor jön majd az én időm? Nem szeretném azt, hogy magamat emellett ne tudjam megvalósítani.

Büszke vagy a feleségedre Gergő? Hogyan éled meg ezt az időszakot, amikor nem tudsz ott lenni vele minden vizsgálaton vagy napi programon?

Nagyon büszke vagyok rá természetesen, ez egy óriási kihívás a testnek és a léleknek  egyaránt. Folyamatosan számoljuk a napokat, hogy mennyi van még hátra. Nagyon várjuk a picit. Mindegyik vizsgálaton sajnos nem tudok ott lenni, de a szülésnél remélhetőleg lesz lehetőségem jelen lenni, és talán az a legfontosabb.

Zalánki Fruzsina - (Fotó: Borzi Vivien)

Mi az, ami szerinted a legszebb dolog az apaságban? Hogyan készülsz rá? Van, amitől félsz esetleg?

A legnagyobb félelmem ezzel a kapcsolatban, és talán most már alapvetően is, hogy nem leszek elég jó apa. Mindent meg fogok tenni, hogy nagyon jó apa legyek, és úgy gondolom, ez sikerülni is fog, de ha mondanom kellene valamit, amitől tartok, akkor az ez lenne, hogy alapjaiban rosszul csinálok majd valamit. Sajnos még nem tudom, milyen apának lenni.  Pár hónapot várnom kell, hogy ténylegesen megtudjam, milyen szépségei vannak ennek a szerepnek. Amit viszont a legjobban várok az az, hogy láthatom felnőni a kisfiam, és ez biztosan a legszebb pillanatokat fogja nekem okozni. 

Milyen tervek vannak, Fruzsi a Te fejedben a jövővel kapcsolatban?

Az egómat nagyon félre kellett tennem, olyan szempontból, hogy nekem a fő munkám a modellkedés volt, természetes közegem a divatbemutatók, a fotózások, és a televíziós megjelenések világa, amelyet most értelemszerűen egyrészt Olaszország miatt is, de legfőképpen a terhesség miatt el kellett hagynom. A terhességemet nem szerettem volna nagyon az elején bejelenteni, nagyon ki szerettem volna várni a biztonsági időt. Állapotomat a 22-23. hétben jelentettük be, és akkor már látszott is a pocakomon, de folyamatosan jöttek hozzám a felkérések - mivel senki nem tudta, hogy terhes vagyok -, és  minden egyes alkalommal egy lemondásnak éltem meg, amikor egy munkát vissza kellett utasítanom. Nagyon igazságtalannak éreztem azt, hogy a férfiak nem mindig értik meg ezt az érzést, hogy egy nőnek gyakran meg kell hoznia olyan döntéseket és áldozatokat, hogy sajnos egyszerűen ki kell hagynia bizonyos dolgokat. A férjem is mindig mondja nekem, hogy élvezzem a pihenést, semmi dolgom nincs csak hangolódni a babára meg a terhességre. Igen, ezt tudom, és hálás vagyok ezért, de a másik oldalról pedig ott van az a sok kihagyott lehetőség, amibe, ha belegondol az ember, az egy nehéz lelki folyamat. Biztos vagyok abban, hogy akinek nem ilyen jellegű a foglalkozása, mint nekem,  ugyanezeken az érzéseken megy át, és ezt talán csak az tudja megérteni, aki szintén átéli ezt.

Azt érzem, hogy a nők felé van egy elvárás - ezt tényleg folyamatosan tapasztalom-, és ha panaszkodsz a terhességről, panaszkodsz a tested változásairól, akkor arra általában ez a reakció: nem lehet panaszkodni, mert másnak nehezen jön össze, vagy soha nem jön össze, vagy nagyon keserű dolog, amíg eljut a fogantatásig, ezért az egy társadalmilag megvetendő dolog, hogyha az ember elmondja ennek az árnyoldalait. Valahogy azt várják a nőtől, hogy egyik napról a másikra érett legyen a várandósságra és anyaságra, amikor teherbe esik, de szerintem nem szükségszerű, hogy rögtön felnőjünk ehhez a feladathoz, és azonnal boldogok legyünk attól, hogy napról napra növekszik a hasunk (és a combunk). Ezért én bátorkodom elmondani mindenkinek, hogy a gyerekemet nagyon szeretem, - tényleg, mivel már most is érzem őt -, de én a terhességben nem érzem magamat 100%-ig komfortosan. Szerintem ezt is ki kell mondani, és nem kell ráerőltetni mindenkire, azt, hogy ez egy csodálatos időszak, hogy minden rózsaszín ködös. Nem azt mondom, hogy esténként sírok, meg szomorú vagyok, mert én is érzem azt, hogy vannak olyan pillanatok, amikor felhőtlenül bele tudok ebbe simulni, és boldog vagyok benne. Például a férjemmel van egy olyan szokásunk, hogy minden nap megtapogatja a hasamat lefekvéskor, és addig tartja ott a kezét, ameddig nem rúg a baba, ő így tud elaludni. Ez szerintem nagyon aranyos, például ezekben a pillanatokban semmiért nem cserélném el ezt az egész folyamatot, és imádom. De igenis, amikor felveszek mondjuk egy ruhát - amit pár hónappal ezelőtt vettem -, vagy nézegetem a régi képeimet, vagy látok olyan lányokat, akik éppen nem terhesek és izmos a hasuk, akkor bizony arra gondolok, hogy ez azért egy durva utazás. Szülés után pedig visszakerülni abba a testbe, amiben a nő komfortosan érzi magát, az még egy hatalmas feladat lesz egy kisbaba mellett. Én néha ezt felvállalom, és szoktam panaszkodni főként a barátnőimnek vagy a közvetlen környezetemnek, és ott is azt látom, hogy nem mindenki tud azonosulni ezzel, vagy nem veszi komolyan, bagatell dolognak tartja az egészet, de nekem fontos, hogy én ezt felvállaljam. Szerintem ez sokkal előrébb viszi a nőket, mintha arról beszélnénk, ami nem igaz. 

Sok modell újrakezdte vagy folytatta a szakmáját szülés után is. Te ebben gondolkozol vagy inkább elkezdtél új dolgok felé nyitni?

Én már a terhesség előtt gondolkodtam arról, hogy mi lesz a további lépés, vagy mi lesz a következő állomás, mert egész egyszerűen mindenki tudja, hogy ez egy olyan szakma, mint a sport is: kiöregedsz belőle.  Mindig lesz egy fiatalabb, csinosabb, akinek jobbak az adottságai, és én erre nagyon tudatosan készültem már a terhesség előtt, és vannak ötleteim, amiket szeretnék megvalósítani. Viszont nagyon szeretném azt az érzést megtapasztalni, hogy egy kisbaba életre hozatala után is még vissza tudjak menni modellkedni, hogy bizonyítsak magamnak, hogy meg tudtam csinálni, hogy ez is menni fog.

Maradtok Olaszországban vagy ez majd kiderül a sporttól függően, hogy hogyan alakul?

Két és fél évet maradunk még biztosan Olaszországban a párizsi olimpiáig, és beszélgettünk már a továbbiakról, de a sportban éveket előre tervezni nem lehet. Mi mindenre nyitottak vagyunk, de nagyon szeretjük Magyarországot, és imádtunk ott élni. 

A kismanónak van már neve? Mennyire fontos nektek, hogy milyen nemű? 

Én erősen azt éreztem, hogy kislány lesz, de végül nem jöttek be a számításaim, mert kisfiú. Úgyhogy meglepetés volt számomra, illetve kislánynak látták egészen sokáig, úgyhogy meglepődtünk, de a férjem egyébként érezte, és ő mondta is, hogy kisfiút sejt. A nevét még kérdések övezik, még nem vagyunk egészen biztosak benne, bár van egy nagyon erős érzésünk, úgyhogy már pár hete nevén nevezzük, de még nyugtával dicsérjük a napot.

Gergő, örülsz, hogy kisfiút vártok vagy számodra mindegy, hogy milyen nemű a kicsi?

Nekem tényleg teljesen mindegy volt a neme, csak az a fontos, hogy egészséges legyen. A legjobb az lenne, ha a következő lány lenne, de azért még terveink szerint várunk pár évet ezzel. Már várom a közös Legózást vagy éppen a kismotor vásárlásokat, végül is, ha ezt nézzük, akkor jobban örülök, mintha Barbiznom kellene.

Babonások vagytok? Semmit sem vesztek az alapbútorzaton kívül, vagy inkább az a típusok vagytok, akik már előre mindenfélét megvesztek a babának, mármint a ruhákat, játékokat, eszközöket?

Én már elkezdtem volna vásárolgatni, mivel már a 25. hétben vagyok, de anyukám volt az, aki mondta, hogy nem kell elkapkodni. Ezért az ő hatására várunk még, és karácsonykor majd, ha Magyarországon leszünk, ott fogjuk elkezdeni közösen a vásárlást. Nem tudom, hogy végül is ez babonásnak mondható-e, de így állunk hozzá.