Gyermekvállalás

"Ki mennyit hízott terhesség alatt, ki szül természetes úton, ki császárral, ki fájdalomcsillapítással, ki anélkül... Ismétlődő mintázatot látok ezen kérdésekben: az empátia magas fokú hiányát

Ismét eltelt egy hét, a pocakom azt hiszem még nagyobb lett, és leszámítva a néha-néha pánikot okozó napokat, mikor a kisfiam alig mocorog (mintha frontérzékeny lenne a gyerek), elég jól elvagyunk. Fogalmam sincs, mit kellene éreznem – honnan is tudhatnám – de úgy tapasztalom, kezdünk egymásra figyelni. Bár szegény gyereknek nem túl ingergazdag a nap, leginkább akkor hallja a hangomat, ha telefonálok, az apjáét meg mostanában max. kihangosítóról, annyit dolgozik. Persze néha beszélek is hozzá, de ez az egyoldalú kommunikáció nem túl pezsdítő számomra sem, ilyenkor a Youtube által feldobott zenéket énekelem-visítom egy darabig…. még nem szólt, hogy utálja, de nincs is nagyon alkupozícióban a kölyök. Több helyen hívják fel a figyelmet, mennyire fontos a még méhben élő magzattal zenét hallgatni, mert sokat segíti a fejlődését, sőt születése után is emlékezni fog a dallamokra… remélem jó zenei alapot teremtek a kissé eklektikus zenei ízlésemmel, és szuperül fog menni majd az altatás Presserre, a Hiperkarmára, Péterfy Borira, a Csík zenekarra, a Parno Grasztra és minimum 2 éves korára kívülről fog menni az EmilRuleZ! összes albumának szövege. Az öcsémmel szerintem le is vizsgáztatjuk félévente, első számú tanananyag: Zazie az ágyban, második: Nagy fenekű nők napja és így tovább… Boldog gyermekévek kisfiam, boldog gyermekévek…

Na de ennyit a felhőtlenségről, kicsit érdemes újra belenyúlni ebbe a furcsa, sáros-ragadós érthetetlen lelki világú lényekkel teli lápba, a társadalmunkba. Persze lehet, elsősorban nekem érthetetlen, főleg szuperszenzitívként, aki nem csak a mondatokat hallja meg az emberek szájából, hanem konkrétan egy energiatöltetekkel bíró érzelem-atombombát kap mellé, és néha a becsapódásba belesérülvén nagy kerekedő szemmel néz, hogy ezt hogy lehet nem látni/érezni/sejteni, hogy nem jó?

Mióta néhány terhességgel kapcsolatos tapasztalatomról nagyobb plénum előtt nyilatkoztam, többen is megtaláltak saját sztorijaikkal, amiknek örültem is; jó érzés annak lenni, akiben egy kicsit megbíznak az emberek, azzal a nyugival elmondani mi történt vele, hogy ezen a másik nem csak felületesen átsiklik, hanem megérti. Ezek a nők olyan témák közepébe csöppentek, amelyek mind darázsfészkek, valahogy nem beszélünk róla, leginkább azzal az indokkal, hogy ne bántsunk meg másokat. Itt látom az óriási ellentmondást, és ezért is szeretnék ezzel foglalkozni, még ha itt nem is lehet ezt maximálisan kifejteni, körül járni, de azt a pár kis kilógó fonalszálat meg lehet csipkedni a gombolyag egyik-másik szélén.

Tehát: úgy viselünk el bántást másoktól, – és a bántást értsd: egyértelműen fájó/vagy feltételezhetően fájó mondatok, utalások, viselkedés –, hogy nem mondunk ellent, nem állunk az útjába, esetleg, ha nem is válaszolunk, de passzívan elszenvedjük, végig hallgatjuk ezeket.

Mióta terápiába járok a világ legjobb fej pszichológusához, sokat változtattam az ilyesfajta helyzetekhez való hozzáállásomon, persze ehhez sok idő kellett, és nem is mindig megy, de nagyon igyekszem. (Azóta még rosszabb arc vagyok sokak szemében, hogy képes vagyok néha a saját ellentmondó véleményemet közölni…tudom…durva…) Ez nem azt jelenti, hogy velem ilyen nem fordul elő, sőt… és észre is veszem ezeket a helyzeteket, és általában konstatálom, hogy miért bólogatok csak mosolyogva, és miért hallgatok, mondjuk nincs lelki erőm az ellentmondáshoz, vagy időm megvédeni magam, vagy esetleg egyáltalán nem látom értelmét stb… stb… De akkor mikor fog sok ember viselkedése ezekkel a témákkal kapcsolatban megváltozni, – akár annyival is, hogy kicsit empatikusabb lesz –, ha sosem beszélünk róla?

Hogy valami konkrét témát is említsek, nemrég beszélgetésbe bonyolódtam egy Vinteden történő vásárlás eladójával: csípem ezt az oldalt, rengeteg jó cucchoz lehet hozzájutni, sokkal kevesebbért, mint a boltokban. A beszélgetés közben kiderült, hogy a csajnak épp hét hetes a második gyereke, szóba jött a szülés, és minden, ami ezzel kapcsolatos.

Kiderült, hogy az első gyerkőcnél szülés utáni depresszióval küzdött, és gyógyszerekkel tudták csak kihozni belőle. Na és vajon kik segítettek, hogy jó mélyre süllyedjen a betegségbe? A saját rokonai. Ugyanis annyit stresszelték a szoptatással kapcsolatban, hogy elég-e a gyereknek a tej, elég zsíros-e, miért nem hízik többet a baba, hogy végül aztán át kellett állni a full tápszeres táplálásra.

És itt nagyon felhívnám a figyelmet a megfelelő elképzelésére ennek a sztorinak. Ugye senki nem gondolja, hogy ezt támadó hangnemben, nyílt sisakos küzdelemben ordítva vágják az anya fejéhez? Ezek a mondatok, ici-pici utalások, sistergő, csavarodó, kúszó kígyóként hagyják el a kedvesen mosolygó rokonok, barátok száját, „éncsakjótakaroktudod” – arckifejezéssel, miközben a bűntudat mérges poklát szabadítják rá a másikra, hogy végül az önmarcangolás alattomos gödréből aztán sehogy se tudjanak kimászni. Amiért persze majd szintén ők lesznek a hibásak, mert „nem igaz, hogy nem örül ez nő a gyerekének, hát hihetetlen… tudtam, hogy nem fog tudni szoptatni… ahh, bezzeg én… még a szomszéd ágyon fekvő nő gyerekét is szoptattam…”

Hasonló mondatok a fülem hallatára hangzottak el, nem rég szült anyuka mutatta meg pár hónapos gyerekét egy társaságnak, nagyjából összefoglalva milyen az életük éppen, elejtve, hogy éjjelente többször kell felkelnie, etetni. Miután leléptek, a társaság tagjai bosszankodva jegyezték meg, hogy el is felejtették megkérdezni, hogy tápszeres-e a baba, vagy anyatejes, mert biztos azért kel fel, mert nem elég tápláló az étel. Jelen esetben biztos vagyok benne, hogy nem a rosszindulat vezérelte őket, mikor ez a kérdés felmerült bennük, viszont pont ez a lényeg. A dolgok nem feketék és fehérek, nem velejéig rosszak, akik képesek ilyesmit megkérdezni. Viszont irtó nagy szükség lenne arra a gondolatmenetre, hogy beleképzeljük magunkat, ha mi vagyunk az anya helyében, és esetleg valamilyen okból kifolyólag nem tudjuk szoptatni a gyermekünket ami (azokon kívül, akik nem is akarják) pont elég fájdalmas felismerés, hogy azt a lényt, akit kilenc hónapig tápláltunk a saját testünk minden sejtjéből, nem vagyunk képes ugyanígy, magunkból etetni, nem feltétlenül esik jól, ha még erre fel is hívják a figyelmet, még úgy is, hogy nincs mögötte rosszindulat.

Másik, hasonló forró topik, a nehezen összejövő babák szüleivel történő csevegés. Na, itt aztán szintén van minden. Ismeretségi körömben is van, aki nyilatkozott arról, hogyan tudnak igazán „tapintatosan” belekérdezni, hogy épp miért van szabadságon, „csaknembabaaaaa???” és ehhez hasonló végtelenül diszkrét és jófej kérdésekkel.

Most komolyan…mi van az emberek lelkében? Nem elég megkérdezni, hogy hogy van a másik? (Már ha valóban érdekel, nem csak felszínes csevegés). Aki olyan megpróbáltatáson megy keresztül, hogy gyereke legyen, amit más el sem tud képzelni, annak muszáj az arcába tolni egy ilyen kérdést, és nem megvárni, hogy ha akar beszélni róla, akkor nyilván fog is?

Ezek mellett, nyilván annyi, de annyi ilyen sztori van… pl.: ki mennyit hízott terhesség alatt, (atombomba téma, lehet, majd erről külön bejegyzést írok), ki szül természetes úton, ki császárral, ki fájdalomcsillapítással, ki anélkül stb… stb… de valahogy egy ismétlődő mintázatot látok benne: az empátia magas fokú hiányát. Én nem akarok megmondó embert játszani, nem tisztem megítélni mások életét, de tök jó lenne, ha sok mindenről többet beszélnénk, olyasmikről, amik minket bántanak, vagy rosszul esnek, vagy egyszerűen nem jók nekünk.