Nem bírtam tovább: végül mégis bejárónőt fogadtam

Hihetetlen kimondani, de 45 éves vagyok, és 4 gyerekem van. Mindig is nagy családot szerettünk volna a férjemmel, így a harmadik gyerkőc után sem volt még kérdés, hogy jöhet a következő, vagyis az utolsó, a most első osztályos. A nagyobbak olyanok, mint az orgonasíp, 2-3 év van közöttük, így hozta az élet, ami igazán csodálatos. Nem lehet okunk panaszra: a gyermekeink egészségesek, ügyesek, életrevalók; a szüleink még élnek és sokat vannak velük, nekünk is segítenek. Az ideális család képét látja, aki ránk néz: két orvos szülő, - bár én évekig szüneteltettem a fogorvosi praxisomat a gyerekek mellett-, szép gyerekek, kedves nagyszülők és most már egy kutya is. Persze mindehhez jó nagy ház, sok szobával és állandó nyüzsgéssel. Ami pedig nyilvánvalóan folyamatos logisztikát és rendrakást, takarítást igényel a napi millió más program mellett, hogy ne érezzük úgy: a kupi kellős közepén élünk.

Tavaly szeptemberben a legkisebb fiam is megkezdte az iskolát, így már én is elgondolkoztam rajta, hogy lassan, hosszú évek után tartósan is visszatérnék a munka világába, nem csak úgy ideig-óráig, ahogy már pár éve is próbálkoztam, hogy hátha. Leültünk a férjemmel megbeszélni a visszatérésem feltételeit, amelyek közt első helyen szerepelt, hogy nem mehet a gyerekek rovására, mert ha úgy érzem, hogy nem tudok így elegendő figyelmet szentelni nekik, akkor inkább hagyjuk az egészet. Így hát belevágtam. A kezdeti lelkesedésem olyan lendületté fajult, hogy szinte alig győzöm beosztani az időmet: sorra jönnek vissza hozzám rég látott betegeim és persze azok ismerősei. Őszintén szólva rendkívül jól esik a belém fektetett bizalmuk, hogy ennyi év után is képesek visszatalálni hozzám. Ettől valahogy úgy érzem, hogy nem hagyhatom cserben őket, mindenképp folytatnom kell a munkát és ez persze állandó motivációt is biztosít.

A sok év alatt mindig ragaszkodtam hozzá, hogy a takarítást, mosást, vasalást, bevásárlást, főzést is én csináljam és hogy mindezekre megtanítsam a porontyaimat is – utóbbira talán mondhatom is, hogy sikerrel jártam, hiszen mindenki kitakarítja a saját kis szobáját, képes megteríteni az asztalt, kivinni a szemetet, ellátni a kutyát, de még egy könnyebb ebédet is össze tudnak dobni, ha arról van szó. (A kisiskolásomnak persze még azért bőven van mit tanulnia ezen a téren, de talán vele sem leszek gondban.)

Ennek ellenére én nap mint nap azt látom, hogy indul a ház, a mosókonyhában tornyosul a vasalásra váró ruhák sora és úgy érzem, sosem jutok semminek a végére. A lakás különböző pontjain előszeretettel ütik fel a fejüket a pormacskák és ezt én, - tisztaságmániás lévén-, elég nehezen viselem. Amikor a férjem már sokadjára volt kénytelen végighallgatni a siránkozásomat az otthonunk állapotával kapcsolatban, ismét elhangzott köztünk ez a beszélgetés:

- Kicsim, erre tudod jól, hogy mi a megoldás! Felveszünk egy takarítót, vagy vasalót, vagy bejárónőt...vagy akárhogy is hívjuk.

- De én nem akarom, hogy az én házamban más takarítson, más turkáljon a szennyesben és vasalja az alsóinkat, nem érted?

- Értem, de ennél többet a srácok sem tudnak már csinálni, ahhoz képest még egész szépen rendet tartanak...

- Tudom ezt én, tényleg nagyon jófejek, hogy segítenek!

- Akkor mi a baj?

- Nem tudom. Azt hiszem félek ide valakit beengedni, meg hogy mit gondolnak majd rólam...

- Kicsodák?

- Hát mindenki!

- Úgy érted, hogy anyádék, anyámék, meg a barátaink?

- Igen, meg a szomszédok, ismerősök...

- Most komolyan, kit érdekel ez? Engedd már el! Keresünk egy becsületes hölgyet, akiben meg tudunk bízni és probléma kipipálva...

Ezután végignéztünk a kerületi újságokban, internetes felületeken számos hirdetést, találtunk is két jelöltet, de mint kiderült ez sem volt egyszerűbb kör: egyikőjüknek ez túl sok lett volna (azt mondta már így is túl sokat túlórázik...), másikójuk pedig folyton dohányzott és emiatt rengetegszer félbehagyta a takarítást. Elküldtük hát, bár ennek szerintem ő még örült is. Ekkor mondtam a férjemnek, hogy „látod, mégsem olyan egyszerű ez, mint ahogy elképzelted”, ő pedig bőszen bólogatott.

A kisfiam iskolájában igen jól összebarátkoztam az osztályfőnökkel, akivel egyik alkalommal valahogy szóba elegyedtünk a takarításról. Megemlítettem, hogy épp keresek valakit, mire szinte felkiáltott: „jaj de jó! A Marika meg épp egy családot keres!” Marika, - mint megtudtam, - az általános iskola egyik megbecsült takarítója bő 20 éve. Mellékesben pedig egy családnál dolgozott már vagy tíz éve, ők azonban nemrég külföldre költöztek. Marika néni pedig, - a gyerekek illendően így szólítják, hiszen valamennyiük találkozott már vele még anno az iskola falai között-, szerencsére átment a vizsgán. Persze jó ajánlólevéllel is indult, de nagyjából az első két hétben kiderült, hogy valóban őrá vártunk. Végre nem kell a háztartással bajlódnom, - a főzést leszámítva, amit így újra élvezettel csinálok-, a srácok továbbra is takarítanak maguk után (ez kötelező), de jóval komfortosabban érzik magukat ők is a rendezett házban. Hála Marika néninek, én napi 6 órában újra dolgozhatok, abban a tudatban, hogy hazaérve épp az a rend és tisztaság vár, amit éveken át magam teremtettem meg. Ez pedig nagyon nagy szó, hiszen végre sikerült ennyire megbíznom valakiben. Azóta, ha valaki kérdezi, hogy érdemes-e segítséget kérnie a házimunkában, már nem hurrogom le, mint azelőtt. Ma már tudom, hogy nem feltétlenül a lusta háziasszonyok helyett takarítanak mások és hogy be kell ismernünk magunknak, ha egyedül nem megy.