Miért dühösek állandóan az édesanyák?

Aztán később már mérgesen főzöd a vacsorát, és miközben értük munkálkodsz, egy játékfegyverrel hátba lőnek.

Úgy érzed, felrobbansz. A fakanalat bedobod a mosogatóba, kitéped a fiad kezéből a játékfegyvert, majd érzed, hogy forró könnyek buggyannak ki a szemedből.

Aztán meglátod, ahogy gyermeked vállai süllyedni kezdenek, majd eloldalog, és azon gondolkodik, vajon anya miért nem érti a vicceket és sosem nevet, mókázik vele.

Emlékszem, gyerekként, ahogy anyám ugyanígy forrongott. Csalódottan és idegesen frusztrálódott, mert sohasem volt minden készen, majd végül mindig robbant a bomba. Egy halom piszkos ruha felett, vagy egy vacsora után, amelyet nem voltunk hajlandók megenni. Mi voltak ezek akkora problémák? - gondoltam. Nem értettem, miért akadékoskodik, hogy az ágyak meg vannak-e vetve, mielőtt elhagynánk a házat, vagy hogy a konyha tiszta-e. De szent ég, lesz-e nálam így, ilyen rendben minden, mint nála valaha...

Elgondolkodtál már azon, hogy mi, anyák, miért vagyunk olyan sokszor mérgesek? Miért tud egy apa munka után vidám és szórakoztató lenni, feldobni a gyerekeit a levegőbe, amire te csak annyit tudsz reagálni, hogy ne zavard meg őket a felhőtlen szórakozásban? Már majdnem itt a lefekvés ideje. Miért zavar olyan rohadtul minket, - hogy annak ellenére nevetve fogócskáznak, játszanak, és bennünk örömteli gyermekkori emlékeket idéznek elő, - hogy nem akasztják fel az kabátjukat vagy teszik helyre cipőjüket?

Apró vétségek - múló pillanatok, amelyeket személyes sértésnek élünk meg, amik rakódnak egymásra a nap folyamán, amíg, mint a vulkán, nap végén kitör belőlünk. Tudom, hogy anyám miért veszítette el időről időre a türelmét, mert most én is éppen ezt élem át.  De miért vagyunk annyira mérgesek?

Tudtad ezt? Hogy honnan származik, mi táplálja a dühöt? Hogy valójában valami egészen más van mögötte, mint aminél kiváltódik. A Psychology Today szerint a harag „szinte sohasem elsődleges érzelem”. A cikk magyarázata, hogy e mögött az érzés mögött gyakran más elsődleges érzések vannak, mint például „hogy nem figyelnek ránk, jelentéktelennek, leértékeltnek és tehetetlennek érezzük magunkat”.

Van ennek valami értelme? Hogy minden azért történik, mert néha úgy érezzük, nem becsülnek meg, vesznek észre minket és –, őszintén szólva – láthatatlannak érezzük magunkat, majd végül ezért okádunk tüzet szeretteinkre?

Minden nap keményen dolgozom azért, hogy a házam kívül-belül csillogjon és a külvilág is észre vegye, egészséges ételeket főzök, és mindenkinek mosom, teregetem a ruháit, hogy reggelente tisztán, rendezetten mehessenek el otthonról. Súrolom a WC-ket, a takarókat összehajtom, a szőnyegeket kiporszívózom. Emlékeztetek mindenkit, hogy végezzék el a házi feladataikat, mosakodjanak és legyenek jó testvérek.

Amikor azok az emberek, akiket szeretek – és akikért mindezt csinálom –, bemennek a házba, és az ajtóban dobálják szét cuccaikat, és semmit sem tesznek helyre, vagy rendetlenséget csinálnak a konyhában, hogy én pakoljak el, miután otthagyják a szerintük borzalmas vacsorát, amit készítettem, vagy szennyes ruhákat és csokipapírokat hagynak szerteszét szobájukban, igen, dühös vagyok. De az az igazság, hogy egy sor más dolgot is érzek.

És itt van a következő, igen fontos dolog: hogy nem akarok több terhet tenni a családomra, mint amennyit rájuk tehetek. Tehát, bármennyire is rajtuk áll, hogy kivegyék a részüket a tennivalókból, rajtam áll, hogyan kommunikálnom ezt feléjük. Az én feladatom annak kifejezése, hogy mik az én igényeim, hogy ne érezzem magam értéktelennek a saját otthonomban. Mert a cél annak elkerülése, hogy passzív-agresszív legyek, és elvárjam, hogy olvassanak a gondolataimban.

Mert amikor érzed, hogy valami elindul benned, a lábadtól, majd halad felfelé, el kell kezdened foglalkozni az okával. Mert ha nem teszed, és ez egyre beljebb hatol a testedbe, majd az állkapcsod is elkezd összeszorulni, bizony, még akkor sincs késő tenni ellene.

Abban a pillanatban elbeszélgethetünk önmagunkkal. Mert ilyenkor legalább egy szükségletem nincs kielégítve. És lehetnek olyan időszakok az életben, amikor talán senki nem tehet ez ellen – mert a házastársat elárasztják a munkahelyi dolgok, vagy a gyerekek betegek, és anyának kell a teljes terhet vállalni. Ezek azok a bizonyos „szívás” pillanatok.

De általában igenis tehetek a haragom ellen. Sétálhatok, vagy elmehetek egy csendes szobába, hogy vegyek néhány mély levegőt és kitalálhatom, hogy mi a fene is zajlik bennem. Mert meg kell találnom a düh kiváltó okát: kimerült vagyok? ki vagyok borulva? túl sok van a hátamon? a gyerekek kibújnak a felelősség alól? Igen, ki kell derítenem, hogy mitől vagyok dühös abban a pillanatban, és kezelnem kell vele valamit.

Ez persze nem holtbiztos módszer a dühkitörések megakadályozására. Megbocsátónak kell lennünk magunkkal is, és el kell fogadnunk, hogy mindenkinek lehet rossz napja. De ha gyakran frusztráltnak érzzük magunkat – amikor érzed a testedben szétáradó haragot, amely miatt tüzet okádsz, ha koszos zoknit találsz a nappalban, vagy amikor a gyerekek nem úgy indították el a mosógépet, ahogyan kérted -, az segíthet csillapodni, ha átgondolod, mi is zajlik valójában benned. Ha fel tudod mérni a kezdeti, kiváltó érzelmet – azt, hogy esetleg értékeletlennek vagy egyenesen láthatatlannak érzed magad, vagy azt, hogy szükséged van egy kis pihenésre, vagy arra, hogy kihúzhass egy-két kötelező programot a naptárból -, amikor szavakkal ki tudod fejezni a családtagjai felé, hogy hogyan érzed magad, és neked mire van szükséged.

Mert amikor gyermekeid vagy házastársad érzi láthatatlannak magát, kimerültnek vagy túlterheltnek, akkor ott vagy mellette, hogy gondoskodj róla. Biztosítod őket arról, hogy értékeled, megbecsülöd és fontosak számodra. És mi van veled? Te nem érdemled meg ugyanezt?