Még akkor is szeretlek, mikor utállak – nyílt levél a férjemnek

Néha komolyan meg tudnám folytani egy kanál vízben. Néha annyira utálom, hogy jól megpofoznám. Persze szép szóval is próbáltam elmagyarázni neki, mik azok a szokások, amiket újabban felvett (vagy már régen is megvoltak, csak valamiért elnézőbb voltam vele?!), és nagyon zavarnak – merthogy a csapból is az folyik, hogy „mennyire fontos a nyílt, asszertív kommunikáció” (bla-bla)… De nem éti meg, vagy nem érdekli, vagy csak annyira szórakozott, hogy egy nap múlva már nem is emlékszik rá, mit ígért.

#Hogy nem vettem észre

Ül velem szemben az asztalnál, reggelizünk. Én próbálok néhány nyugodt, meghitt, csendes percet nyerni magamnak, amíg a gyerekek fel nem ébrednek, az egész napos bolondok háza előtt, és elkortyolni egy fél bögre kávét… de egész egyszerűen olyan hangosan csámcsog és szürcsöl, hogy képtelen vagyok „meditálni”. Hogyan nem vettem ezt észre már az első randinkon, amikor vacsizni vitt? Lehet, hogy túl hangos volt a zene, azon a helyen?!

Aztán este megint a csámcsogás és éjszaka pedig a horkolására ébredek. Olyan, mintha hangok kiadása nélkül nem tudna létezni! Mindig valaminek neki megy a házban, lever valamit vagy kiönt, krákog vagy szipog.. Megőrjít vele, hogy egy percre sem tudom azt hinni, hogy egyedül vagyok, nyugiban. Olyan, mintha egy kisállattal élnék együtt.

#Mi lenne, ha

Néha, amikor összekapunk valamin, aminek kapcsán tudom, hogy nekem van igazam, de megpróbálja mégis bebizonyítani, hogy márpedig az nem úgy van; nem úgy történt, kikapcsol az agyam és elképzelem, milyen lenne, ha nem vele élnék, esetleg milyen lenne, ha egyedül élnék. Ha csak az én véleményem számítana, csak nekem lenne szavam és minden úgy történne, ahogy én azt eltervezem. Ha rendben hagynám ott a lakást reggel és mire hazaérnék, ugyanez a tisztaság fogadna. Ha tudnék aludni éjszakánként, mert nem feküdne rá a karomra és nem szuszogna olyan hangosan… Ha nem kellene kompromisszumokat kötnöm Vele, várnom rá, főznöm rá, ha nem kellene visszafordulni a kocsival félúton, mert megint otthon hagyott valamit…

Elképzelek egy párhuzamos univerzumot, ahol ahhoz a kedves másik sráchoz mentem hozzá, akivel a fősulin randizgattam, és aki talán odafigyel, hogy ne csámcsogjon, ne szívja az orrát és ne hozza be a sarat a cipőjével. De itt vagyok! És nem véletlenül vagyok e mellett a pasi mellett, nem véletlenül Ő a párom.

Néha felnézek a reggeli kávémból kócos hajjal és álmos arccal, és azon kapom, hogy néz. „Miért bámulsz?” – kérdezem, mire ő azt mondja: annyira gyönyörű vagy! És este, amikor a lefekvéshez készülődök, nézegetem magam a tükörben, vizsgálgatom a ráncaimat, és sóhajtozok, mögém oson, átölel és a fülembe súgja „fejezd már be, úgy vagy tökéletes, ahogy vagy!”.

Aztán rájövök, hogy én sem vagyok hibátlan: ugyanolyan idegesítő apró szokásaim vannak, és ő még is szeret, mégis tökéletesnek tart, és ezerszer is elmondja, hogy imádja a testem (jó lenne, ha végre elhinném, hogy szép vagyok), hogy jó anyuka vagyok, különlegesnek és egyedinek tart, értékeli a munkámat, mert neki az sosem menne. Minden apró pozitív dolgot megdicsér rajtam és mégsem látja a hibáimat.

Lehet, hogy egy másik pasi nem horkolna, nem hagyná szét a cuccait, de biztos, hogy megjegyezné, hogy jó lenne, ha leadnék pár kilót, vagy, hogy ha nem telefonálnék annyit a barátnőimmel. De ő nem teszi.

            Ezer évig is kereshetnék másik férjet, akkor sem találnék olyat, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Szerencsés vagyok. Te miért vagy hálás a társadnak; gondolkodtál már ezen?