Már a legelején kudarc

Nem ment, pedig „rendeltetésszerűen” kellett volna

"Ott megy" - mondta talán az egyikük. Vagy: "Majdnem beakadt!" Vagy: "Mindjárt ott van." Így vagy úgy, de a baba csatlakozott a mellemhez. A méhem fájt. Kimerült voltam. Kíváncsi voltam a súlyára. Hamarabb jött, gyorsabban, mint vártam, és sokkolt a dolog. Valaki éppen a szeméremajkaim szakadását varrta össze. Sok minden történt.

Huszonnégy órával később egy vékony, lófarkas gyermekorvos választás elé állított: a baba a születési súlyának majdnem tíz százalékát elvesztette. A melleim nem voltak elégségesek. Cumisüveget akartam használni, vagy kiegészítő szoptatási rendszert? Az utóbbi csövekkel járt, és nem volt értelme. A cumisüveget választottam. Három nyomorúságos hónappal, egy nyelv- és ajakkötözési eljárással, két szoptatási tanácsadóval, egy craniosacralis terapeutával, több száz dollárral és számtalan órányi sírással és pumpálással (néha egyszerre) később beletörődtem abba, hogy a baba valójában a cumisüveget részesítette előnyben a mellemmel szemben.

Milyen anya vagy…

A mi kultúránk felértékeli a szoptatást. A gyereknevelést eredendően jó, sőt nemes dolognak tekintjük - a nem szülést pedig, durván szólva, szomorúnak és furcsának. És mégis, azok közülünk, akik a gyermekvállalás mellett döntenek, elkerülhetetlenül önző okokból teszik ezt. Olyan (viszonylag új keletű) korban és kultúrában élünk, ahol az emberek nem gyakorlati céllal vállalnak gyereket: bármi is vezérel valakit abban, hogy gyereket vállaljon, az csakis róla szól.

Nem ezt várjuk

És mégis, miközben (talán) el tudjuk fogadni, hogy a gyermeknemzés választása önző, akkor még mindig ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a jó szülői cselekedet egyenlő az önzetlen szülői magatartással. Az anyaságot különösen úgy határozzuk meg, mint a folyamatos önfeláldozás gyakorlatát, de miért? Ha a legtöbbünket a saját vágyaink hajtanak a gyerekvállalásra, hogyan várhatjuk el, hogy ezt elengedjük, amint megszületnek a gyermekeink? Hogyan lehetséges, hogy azért vállalunk gyereket, mert a szülőség élményét akarjuk, és nem kötődünk ahhoz, hogy milyen lesz ez az élmény?

Negyvennyolc órával a szülés után a melleim megduzzadtak - de néhány nappal később már megpuhultak, és csak cseppek jöttek ki, amikor pumpáltam. Felírták nekem a "hármas etetés" néven ismert rémálomszerű kúrát - szoptatás, pumpálás, cumisüvegből etetés, háromóránként ismétlés.

Használati utasítás hozzám?

Egy héttel később végre elmentem egy szoptatási tanácsadóhoz. A pumpa, amit használtam, elromlott. A baba egy "bimbópajzsot" használt, amelyet a nővérek mankóként ajánlottak fel. Úgy tűnt, egyik sem stimulálta eléggé a melleimet ahhoz, hogy tejet termeljenek. Az LC küldött haza egy kórházi minőségű utasításokat, hogy hogyan kell pumpálni, és amilyen gyakran csak tudtam, meg is tettem, de lehet, hogy nem leszek képes eleget tenni a „formalitásoknak”. Egész úton hazafelé sírtam. Még aznap meglátogattuk a gyermekorvosunkat. Forgatta a szemét. Azt mondta, még korai volt. "Csak hozza tovább a babát a mellhez" - mondta nekem.

Feladni nem egyszerű

Zabpelyhet és avokádót ettem. GoLacta kapszulákat nyeltem le. Meleg kendővel masszíroztam a melleimet. Elektrolitokat kortyolgattam. Elviseltem a "power pumpálást", egy órán keresztül pumpáltam egyfolytában. A telefonomat bújva kutattam a tejkészlet növelésének módjait, és olyan nők történeteit, akik feladták, és olyan nők történeteit, akik hónapokig küzdöttek, majd rájöttek, hogyan lehet növelni a tejkészletet. Olyan dolgokat gugliztam, mint: lehet-e kötődni a babához szoptatás nélkül, hogyan lehet rávenni a babát a szoptatásra stb. Kétségbeesettnek éreztem magam, és szégyelltem a kétségbeesésemet. Miért nem tudtam egyszerűen feladni?

Bár az anyatej előnyei bőségesek, tudtam, hogy a baba tökéletesen meglesz tápszerrel is. Akkor miért volt olyan nehéz elengedni? Ezen kattogtam állandóan. Más nők hasonló történeteit hallgatva egy dolog szembetűnő volt: egyikünk sem számított arra, hogy ennyire keményen kell próbálkoznunk. Egyikünk sem volt felkészülve arra, hogy milyen vadul akarjuk majd szoptatni a babánkat. Egyikünk sem számított arra, hogy milyen rendkívüli mértékben fogjuk megpróbálni, hogy ez működjön. Mindannyian azt gondoltuk, hogy egyszerűen továbblépünk, ha nem megy könnyen. Mindannyian olyan emberekké váltunk, akiket nem ismertünk még. Egyikünk sem tudja pontosan megmondani, hogy miért. Ez volt és kész.

Az áttörés pillanata?

Én meg tudom nevezni bizonyos vágyaimat: azt, hogy a baba kötődjön hozzám, hogy kalóriát égessen, hogy megtapasztaljak valamit, amiről azt feltételeztem, hogy meghatározza a korai anyaságot, hogy átadjam neki az antitestjeimet, hogy hasznát vegyem a szoptatáshoz beszerzett különféle tárgyaknak - melltartóknak, párnáknak, pöttyös pizsamáknak, hogy ne érezzem, hogy a ráfordított energiám kárba veszett. Azonban ezeknek az igényeknek az összege nem éri el annak súlyát, amit átéltem. Ez túlmutatott az ésszerűségen.

Végül egy barátom ajánlott egy magántanácsadót. Egy keresztény nagymama, aki FaceTime-on keresztül figyelte a szoptatásomat. "Nem csatlakozik” - jelentette ki. "Majd mi megoldjuk." Az ő javaslatára elautóztam egy távoli külvárosba, ahol egy egyenes beszédű fogorvos meglézerezte a babám nyelvét és az ajkát. Most hirtelen nem akart szopizni. Háborgott, ha megpróbáltam. Írtam egy verset: "A babám sír a mellem láttán" címmel. A tanácsadó átjött meglátogatni. Azonnal szopizott. "Ez a baba szopizni akar!" - jelentette ki, és elment. Ekkor egy szikrányi reményt éreztem, aztán megint abbahagyta. Amikor a mellkasomhoz emeltem, csak nézett körül, mintha csak egy körbevezetésre vittem volna oda.

Valójában rólam szólna?

A szülői szabadságom végét tűztem ki végső határidőnek. A határidő egyre közeledett. Előre láttam, hogy mekkora megkönnyebbülést fogok érezni, mielőtt ténylegesen éreztem volna. Vágytam arra, hogy kapcsolatba kerüljek a fiammal anélkül, hogy makacs, ellenséges projektnek tekinteném, amelyet meg kell hódítanom. Megálltam. Azonnal homályos rémálommá változott az az időszak, amikor megpróbáltam szoptatni. Úgy éreztem magam, mintha csak most ébredtem volna: zavarodottan, legyőzötten és vadul másnaposan.

Ebben az időszakban az emberek azt tanácsolták, hogy legyek kíméletes magammal. Nem voltam benne biztos, hogy mire gondolnak. Egyszerre legfeljebb két és fél órát aludtam, egy olyan mókuskerék-rendszerben ragadtam, amelyből nem tudtam kiszabadulni. Pontosan... hogyan? Így visszagondolva, így lehetett volna: könyörületesebb lehettem volna magammal. Mivel felismertem, hogy a szoptatási vágyam inkább rólam szólt, mint a babámról, önzőnek tekintettem magam. És úgy gondoltam, hogy ez volt az a mód, ahogyan kudarcot vallottam anyaként.

Normális vagyok

Amire a gyerekeknek alapvetően a legjobban szükségük van a gondozóiktól, az a feltétel nélküli szeretet, de a feltétel nélküli szeretet nem ugyanaz, mint az önzetlen szeretet. Bárcsak korábban megértettem volna, hogy a magammal való kíméletesebb bánásmód azt jelenti, hogy több gyengédséget, több megértést kell adnom magamnak. Bárcsak megértettem volna, hogy ez azt jelenti, hogy meg kell látnom, hogy bármi is motiválta a szoptatás iránti vágyamat, ez a vágy nagy és valós, és nagyon, nagyon nehéz elengedni. Bárcsak megértettem volna, hogy nem vagyok rossz ember, vagy rossz anya, amiért ez a vágy bennem van, és hogy ez teljesen normális.

Forrás: Scarymommy.com