Hogyan támogass egy nőt, aki elvesztette a babáját?

Egy kisbaba elvesztése tragédia a pár mindkét tagja, és természetesen a környezete számára is; ez vitathatatlan. De érthető módon a legtöbbször mégis mi, nők vagyunk a legvigasztalhatatlanabbak, hiszen az az apróság bennünk növekedett heteken, hónapokon át. A fogantatás pillanatától kezdve velünk volt életünk minden percében, és az első sejtszintű, igazán közeli, valós kontaktus köztünk, leendő anyukák és a kisbabánk között születik meg. Az anyai ösztön az, aminek segítségével minden rezdülését érezzük a bennünk növekvő apróságnak, általa fogjuk zsigerien a pici szükségleteit, és szinte eggyé válunk vele.

Tehát az első és legfontosabb, szerető partnerként, hogy megpróbáljátok megérteni, min megy most át a kedvesetek - természetesen a saját gyászotok is nehéz -, és segítsétek úgy, ahogy az neki jó lehet.

A legtöbb vetélés, a terhességek első 12 hetében történik, ezért is él az az általánosan elfogadott szabály a köztudatban, hogy csak ez után a periódus után szokás nyilvánosságra hozni a várandósságot. Sokan mégis úgy döntenek, vágyva a környezet támogatására, és mert majd kibújnak a bőrükből örömükben, hogy megosztják boldogságukat a nyilvánossággal már az első pár hét után. Aztán, mikor bekövetkezik a legrosszabb, akkor sajnos sok tapintatlan, meggondolatlan reakcióval szembesülhet a veszteséget átélt kismama - néha az orvosi rendelő sem feltétlen kivétel ez alól. Pedig senkinek sem szabadna megfeledkeznie arról, hogy attól még, hogy a vetélés egy viszonylag gyakori jelenség; egy borzalmasan traumatikus élmény is egyben.

Bár a kultúránkból fakadóan rosszul kezeljük a halál és az amiatti veszteség okozta fájdalom kérdéskörét, mégis kulcsfontosságú egy várandós nő esetében, hogy a közvetlen környezete – közeli barátok, szülők, testvérek, párkapcsolat – hogyan bánik vele a vetélést követően.

Hogyan segíthetünk a parentiális gyászban?

1. Fogadd el a fájdalmát! Ha nem tudod, mit kellene mondanod, vagy attól félsz, hogy rosszul cselekszel; akkor is inkább tégy valamit, különben azt hiheti a kedvesed, hogy nem törődsz vele, vagy nem érzed át a helyzetet igazán. Ha más nem, mondd azt, hogy nagyon sajnálod a veszteségét, és kérdezz!
2. Hallgasd meg és engedd, hogy gyászoljon! A legtöbb nőnek szüksége van arra, hogy beszélhessen az érzéseiről, és arról, hogy miken ment keresztül fizikailag, de akadnak olyanok is, akik még nem állnak erre készen hosszú ideig. Minden esetre kérdezz a hogyléte felől, érdeklődj; mert ez mindenkinek jól esik.
3. Bátorítsd arra, hogy beszéljen a fájdalmáról másokkal, akik szintén elvesztették a babájukat! Néha csak akkor tud megnyílni egy gyászoló nő, ha olyasvalakivel beszélhet, aki szintén átélte a vetélést, hiszen akkor nem érzi magát egyedül, nem érzi azt, hogy csak vele történhet meg ez a katasztrófa.
4. Nyújts neki segítséget a mindennapokban! Például a háztartásban, vagy ha van már gyermeket, az ő ellátásában.

Mi az, amit semmiképp se tegyünk?

1. Kerüld az elcsépelt, sablonos szövegeket! Például ne mondd a párodnak, hogy ez nagyon gyakori az első trimeszterben, majd ismét teherbe esik, vagy hogy nem szabadott volna annyira beleélnie magát – ezek nagyon sértők lehetnek egy ilyen kényes helyzetben.
2. Még véletlen se éreztesd vele, hogy őt hibáztatod, és ne adj kéretlen tanácsokat! Ilyesmikre gondolunk, hogy „túl sokat dolgoztál, túl sokat stresszeltél”, stb.
3. Ismerd el (fel), hogy a gyásznak nincs határideje! Nem lehet megszabni, hogy egy elvesztett babát hány hétig szabad/lehet gyászolni, ezek a dolgok a maguk módján működnek.