Hogyan legyél egy anya jó barátja? Kérlek, hívj akkor is, ha már sokszor leráztalak!
Nem tudom pontosan, mikor váltam az állandóan jövő-menő, belevaló nőből egy zárkózott, frusztrációkkal teli, otthonülős árnyékká; az önmagam árnyékává. De most arra kérlek, ne mondj le rólam, ha sokszor elutasítalak, akkor se unj meg hívni, hiszen szükségem van rád (még ha ezt nem is mindig tudom kifejezni), és arra az érzésre, hogy én is fontos vagyok neked!
Ez az üzenet képviseli minden olyan kisgyerekes anya gondolatait, aki vágyik arra, hogy kimozduljon, de még nem jött el a nap, hogy elég bátorságot gyűjtsön ahhoz, hogy ezt valóban meg is tegye, és szól minden barátnak, aki körbe vesz minket.
Tudom, tudom, rengeteg alkalmat mondtam le az utóbbi időben – és sajnos nem ígérhetem meg, hogy mostantól nem lesz ilyen. Távolságtartónak, hidegnek és elutasítónak tűnhettem. Viszont szeretném, ha megértenéd, hogy minden egyes kihagyott találkozó után, egyre erősebb a bűntudatom és ezzel párhuzamosan egyre jobban érik bennem az elhatározás, hogy leközelebb bizony igent mondok!
Mégis egyelőre valami visszatart, visszahúz, nem tudom megfogalmazni pontosan mi, de megpróbálom…
Néha még ahhoz sincs erőm, kedvem, hogy felöltözzek és kilépjek az ajtón, annyira megszoktam, hogy én „csak egy anya” vagyok, anyai feladatokkal. Elszoktam az énidőtől. Elszoktam attól, hogy magammal is foglalkozzak, a minimális igényeim kielégítésén túl. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy minden anyukának, aki hasonló cipőben jár – ezt az utat nem mi választjuk, egyszerűen csak megtörténik velünk; ilyenné válunk, hogy teljesen normális ez az állapot, és biztos vagyok benne, hogy el fog múlni. Biztos vagyok benne, mert a környezetemben nem egy kisebb-nagyobb gyermekes anya számolt be hasonlóról.
Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy a folyamatos kupleráj miatti állandó feszültség teszi-e, a hormonális változások, esetleg az, hogy minden áldott nap ugyanaz a forgatókönyv: fáradtan ébredek (igazából, mint akit összevertek; úgy) és rohanunk mindenhova a fiammal. De az tény, hogy érzéketlen lettem és tompa, a napi rutinfeladatokon túli világ ingereivel szemben. Ezért kételkedem benne, hogy jó táraság lennék. Igen, azt hiszem, ez a legnagyobb visszahúzó erő: már én magam is unom a saját gondjaimat, gondolataimat, hát hogyan is várhatnám el, hogy más meghallgasson?! Kit érdekelnek az én problémáim?!
Szóval, kedves Barátnőm, remélem, most már tudod, hogy egyáltalán nem neked szól az elutasításom, az eltávolodásom. A legjobb, amit tehetsz, hogy nem felejtesz el, keresel, kérdezel, és ha mesélsz magadról, akkor is, ha nekem nincs kedvem az életemről beszélgetni. Érezni, tudni, hogy másnak is vannak rossz napjai, erőt meríteni a te sikereidből, boldog pillanataidból; hatalmas kincs!
Jól esik, ha tudatod velem, hogy bár megérted, hogy most nem tudok csatlakozni hozzád, mégis nagyon sajnálod! Cserébe ígérem, hogy visszatérek, és ha ne adj Isten egyszer te is ilyen életperiódusba kerülsz, teljes mellszélességgel támogatni foglak! (Legalább már lesznek értékes tapasztalataim is!)
Sokan azt hiszik, ha már családot alapít a barátjuk, nincs többé szükségük rá. Pedig egy egészen más dolog a párunkkal, gyerekünkkel programozni, és más, elvonulni egy barátunkkal, akivel őszintén beszélgethetünk bármiről – akár olyan témákat is érinthetünk, amit otthon nem lehet, nem szoktunk. Ezért, ha egy kis időre, vagy akár hosszú hónapokra el is tűnünk, kérlek, fogadj vissza minket!
Zsófi, 2019. január 20.
