Hiába kérem, dohányzik a gyerek mellett...
Azt hiszem elmondhatom, hogy igazán jó viszont ápolok a párom édesanyjával. Miután az én szüleim már sajnos nincsnek köztünk, így óriási megnyugvás a lelkemnek, hogy a gyerekeinknek azért még van egy nagyon kedves nagymamája és nagypapája. Anyósomat gyakran kérjük meg, hogy jöjjön el hozzánk kicsit vigyázni a kicsikre, hogy valamelyest mi is levegőhöz jussunk a hétköznapokban, - és esetleg el tudjunk menni kettesben vacsorázni, vagy épp moziba. Talán nem lenne túlzás azt mondani, hogy miénk az ideális család, ha ez a kis „apróság” nem keserítené meg a mindennapjainkat. Sajnos az anyósom láncdohányos és szinte egyáltalán nincs tekintettel másokra. A legtöbbször fittyet hány az olyan szabályokra is, mint hogy nem szabad cigizni a buszmegállóban, de a párom szerint már gyújtott rá étteremben is a tilalom ellenére. Egyszerűen olyan szintű nála a függőség, hogy már-már a létezéséhez is nikotint kell bevinnie a szervezetébe.
A lányaink 3 és 1 évesek és imádnak az udvarunkon szaladgálni. Még az ősz beálltával is minden nap kiviszem őket legalább egy órára, hogy kielégítsék a mozgásigényüket, és erre kérem anyósomat is, valahányszor ő vigyáz rájuk. Azonban arra is megkértem már milliószor, - szépen és valamivel nyomatékosabban is-, hogy ne gyújtson rá a közelükben. Próbáltam azzal érvelni, hogy a futkosásban kitágul a kicsik tüdeje, így még intenzívebben nyelik le a füstöt– de úgy tűnik a kérésem süket fülekre talált.
Már többször esküdözött, hogy nem gyújt rá mellettük, de többször értem haza úgy, hogy a sarokról láttam, ahogy száll a füst, vagy épp mélyeket szippant a bűzrúdból. Így hívja a cigit ugyanis a nagyobbik lányom. A férjem is próbált rá többször hatni, ő ígérgetett, de mégsem változtat semmit. Szomorú, hogy egy függőség miatt mérgezi a saját unokáit és emiatt még minden bizonnyal rosszul sem érzi magát: többször is elejtett ugyanis olyan megnyilvánulásokat, mint
„A Laci is felnőtt valahogy...” – (ez a férjem.) Vagy „Én terhesen is szívtam annak idején.” – Ezt pedig mélyen elítélem és elsüllyedek a szégyentől, hogy valaki a tudatlanságából elkövetett hibáival pallérozza magát.
Nem akarom, hogy a gyerekeim nikotin füstben nőjenek fel, és hogy a nagymamára majd ne a finom pogácsa illat emlékeztesse őket, hanem a dohány mindenbe beleköltözött erős bukéja. Össze sem akarok veszni az anyósommal, hiszen nekem csak ő van, mint nagymama és mint anya is, csak őrá számíthatok és az önzőségét leszámítva szeretem. De komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ultimátumot adok neki, és eltiltom a gyerekektől, ha nem változtat. Talán ez felnyitná a szemét és megismerkedne a saját akaraterejével.
Ti mit csinálnátok a helyemben?
B.F., 2018. november 28.
