Édes kihívások

Szóval az a nap, amikor megkaptam az első élő, nyávogó, nyálas, de tényleg nyálas babámat, aki állítólag a saját testemből jött ki, a számvetés napja volt. Ezt a napot még sok ijesztő és kihívásokkal teli nap követte. A természetes anyai ösztönök nyilvánvaló hiánya ellenére az újdonsült anyaságot a hozzáértés látszatával kezeltem. De az új anyaság határozottan olyan első pillanatokkal ajándékozott meg, amelyek miatt kezdetben reszkettem, mint a nyárfalevél.

Íme csak néhány ilyen - néha visszatérő, rémisztő - pillanat, amire vissza tudok emlékezni és hátha sorstársra találok:

Az első körömvágás: Egyszer megcsináltam, vérzett és üvöltött az a pici test a fájdalomtól, ami miatt én is sírni kezdtem, és ez a feladat azonnal "apuci dolga" lett. Áttestáltam a küldetést annak, akiben talán kisebb megfelelési kényszer van, mint bennem.

Aztán hello-bello első igazi szoptatás: Arra gondolok, amikor a harcias reggeli dajka ott áll és figyeli, hogy a baba rendesen rákap-e a horogra, mint valami ponty a csontira, és te nyilván abban az egy áldott pillanatba alkalmatlanná válsz a feladatra.

Az első torkaszakadtából történő sírás és én: Még mindig emlékszem erre a hangra. Az autó hátsó üléséről jött egy hideg téli éjszakán. Úgy hangzott, mint egy autóriasztó vagy egy vörös róka éjfél után. "Mi ez? Istenem! Haldoklik? Fájdalmai vannak? Mit tegyünk? Állítsuk le. Hol van a kikapcsoló gombja? Csináljatok valamit, gyorsan! Hol rontottam el?"

Aztán első fürdés otthon: A kisbabák csontszáraz állapotban is eléggé csúszósak és leejthetők. Próbáld meg megnedvesíteni őket, majd szappant adni hozzájuk. A szappan amúgy is kicsúszik a kezedből, ha erősebben szorítod. Biztos volt rá nálad is példa. Na ugye, akkor, hogy a viharba ne aggódjak egy olyan törékeny szépségnél, mint a kislányom, hogy leejtem?

Na és az a gumós fecskendő orrszívó izé? És az első alkalommal történő használata? Igen, bevallom derekasan: az első adandó kérdésem volt, hogy ez az izé nem fogja kiszívni a babám agyát az orrlyukain keresztül?

Minden alkalommal, amikor felhúzom azt a nyamvadt, rózsaszín cukormázas bodyt, ott van bennem a zsigeri kérdés, hogy mégis hogyan csinálja a többi szuperanya mindezt anélkül, hogy eltörné a hajlékony kis karjaikat? 

Egyedül vezetni a csecsemővel, minden alkalommal: Hogy tudnád a szemed az úton tartani, amikor a tekinteted megszállottan a visszapillantó tükröt ellenőrzi? És amikor a baba elkezdi azt a sikító hangot kiadni, és a nagy forgalomban vagyunk maradjak nyugodt? Akkor mi lesz?

Az első bevásárlás szoptatós babával. Vázolom a szitut, tehát a szupermarket pénztáránál állsz a teli kosárral, és a babád vigasztalhatatlanul sírni kezd. Van a közelben egy menekülőnyílás? Dobd el a kocsit és menekülj, vagy vedd elő a cicit? És hogy csinálod ezt nyilvánosan?

Beültetni a babát a hordozóba: Ez egészen biztosan egy feszült, kétszemélyes feladat, legalábbis az első alkalommal. A harmadiknál már tuti növesztettél egy harmadik kezet, mert nekem azóta is kihívás.

Először találsz sajtot a baba nyakán: Képzeld el, hogy a gyermekorvosnál vagy egy well-baby viziten - a kezedben tartod a babádat, és valami bűzös szagot érzel, de nem tudod kitalálni, honnan jön. Aztán megtalálod és jön a rettegés, hogy elveszik tőled mert két óra alvással a hátad mögött a babád leette magát sajttal, Te pedig nem vetted észre.

Megszokás hatalma érvényesül?

Ezek mind elmúlnak - legalábbis azt mondják-, szerintem meg csak inkább hozzászokunk a folytonos aggódáshoz, megfelelési kényszerhez, a gondolathoz, hogy anyák vagyunk. Na jó, ehhez nem lehet hozzászokni, vagy legalábbis jelen helyzetben kizártnak tartom, hogy egyszer se aggódjak érte. Amikor először megy majd egyedül iskolába, vagy először törik össze a szívét, vagy először megy el nyaralni vagy száll fel a távolsági buszra. Sosem lesz könnyebb, csak mi leszünk rutinosabbak.

Forrás: Babycenter.com