Besokalltam: nem takarítok többé éjjel-nappal a család után!

Szabadságot veszek ki anyaként, takarító- és házvezetőnőként, és cselédként is. Merthogy az utóbbi években leginkább ezekkel a jelzőkkel látnám el magam, és ekként definiálnám a családomban, ill. a társadalomban betöltött „pozíciómat”.

Tudom, tudom, most felvont szemöldökkel olvasod a soraim és nem érted, mire gondolok? Hogyan szabadságolhattam magam, it is jelent ez valójában? Lehetetlennek tűnik, igaz? Pedig megtettem, és Istenemre, baromi jó volt! Szóval 2019-ben rendszeresíteni fogom! Minden csak tálalás kérdése: hogy hogyan adod elő a férjednek és a gyerekeknek. Íme, az én sztorim:

Már napok óta bujkált bennem valami, azt hiszem, egy vírus lehetett, köhögtem, szipogtam és borzasztó gyengének éreztem magam. A napi rutint persze végig toltam; reggelit, tízórait készítettem a gyerekeknek, ment a harc a fürdésnél, fog- és kézmosásnál, gondoskodtam tehát az alapvető szükségleteikről, de ezeket gyakorlatilag már a kisujjából kirázza minden anya, aki egy kicsit is gyakorlott. Szerencsére egyik feladat sem jár különösebb fizikai megterheléssel, úgyhogy viszonylag „egyszerűen megúsztam”. De egy valamit nem tettem meg (nem takarítottam el senki után a széthagyott cuccait), ami mint utólag kiderült; a legtöbb testi és szellemi energiámat felemészti, mert nem elég, hogy egy bő fél óra hajolgatással jár, de közben folyamatosan csak puffogok és negatív gondolataim támadnak. Például, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha simán csak mindenki fogná a holmijait és elpakolna maga után, azonnal, ahogy végzett az adott tevékenységgel… Mindegy, nem megyek bele, mert a „szabim” alatt tényleg ignoráltam azt az érzést, hogy a házunk egy csatatér. Széthagyott félpár zoknik, félbe maradt müzliszelet vagy megkezdett snack-ek, törött játék-alkatrészek (amikről valaki a családból mindig meg van győződve, hogy még megjavítható, vagy még jó lesz valamire..), mindenütt egy koszos edény vagy pohár, a szárítón pedig az elmosott edények.

De aznap mindez megszűnt, sikerült átállítani az agyamat és nem láttam ezt a sok-sok szemetet, zavaró dolgot. Egyszerűen csak hagytam, hogy a házunk egy katasztrófa-sújtotta övezet legyen, mert már zsongott a fejem azoktól a mindennapi gondolatoktól, hogy „ennek nem itt lenne a helye”, „keressük meg a párját”, „már megint nem tetted vissza rá a tetejét”, „hányszor mondjam még el, hogy töröld fel magad után, ha kiöntöd a joghurtot”, stb. Szóval nem rámoltam el semmit és nem is szóltam rá senkire, hogy tegye el. Azt is elhatároztam, hogy ha valaki váratlanul beállít hozzánk, nem fogok hazudni, ahogy korábban szabadkoztam, hogy „jaj, bocsi a kupiért, csak épp felújítjuk a konyhát vagy a kertet”, hanem megmondom az igazat: túl fáradt vagyok most ehhez.

Két teljes napig ment ez így. A gyerekek először megrökönyödtek, hogy „ki ez a nő, aki bár nagyon hasonlít az anyjukra, de egyáltalán nem úgy viselkedik?!” Aztán tették, amit szoktak; tovább rombolták a maradék rendet is, alátámasztva ezzel, hogy jól döntöttem. Egész nap csak feküdtem a kanapémon és bámultam a kedvenc sorozatom, olvasgattam, teát kortyolgattam, amit este egy pohár bor váltott fel. A gyerekek is örültek, mert végre nem lihegtem a nyakukba állandóan és nem kiabáltam velük, hogy azonnal pakoljanak el.

A legmegdöbbentőbb az a felismerés volt, hogy két nap nem takarítás után is pontosan olyan kupi volt, mint két rendrakás között, ami pár órán belül szokott megtörténni egy átlagos hétköznap.

A férjem, mikor látta, mennyire kisimultam ettől a 48 órától, magától felajánlotta, hogy vezessük be havi rendszerességgel az ilyen napokat. Te belegondoltál már, mi lenne, ha kicsit lazábbra engednéd a gyeplőt? Az életed mely területe az, ahol ezt kipróbálnád?